ki vigasztalja meg a gyerekeket halálesetnél?

ki vigasztalja meg a gyerekeket halálesetnél?

A HVG Kiadó gondozásában 2015-ben megjelent Singer Magdolna: Ki vigasztalja meg a gyerekeket? Válás és gyász a családban” című interjúkötet haláleseti interjúi elé írt esszéje. A családokat segítő, tanulságos interjúkat tartalmazó könyv megvásárolható a könyvesboltokban és az Interneten.

Ki vigasztalja meg a gyerekeket halálesetnél?

Ki vigasztalja meg azt a kislányt, akinek meghalt az édesapja, és azt hiszi, elhagyta őt? Ki nyújt vigaszt annak a kisfiúnak, aki elveszítette imádott édesanyját, és az édesapja maga is összetörten a túlélésért küzd? Ki vigasztalja meg azt a testvért, akinek a repesve várt kishúga soha nem érkezik meg?

Ki öleli magához őket, ki beszélget velük, ki ad magyarázatot kérdéseikre? Ki segít az óvodában, az iskolában? Ki oldja a bűntudatot, a szégyent, az elszigeteltséget? Ki az, aki segít kijönni a fájdalom és zavarodottság lelkiállapotából? Ki nyújt biztonságot, ki enyhíti a félelmeiket?

Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a gyerekek többsége nem kapja meg a kellő figyelmet és érzelmi támaszt a gyászában. Vannak szülők, akik azért nem képesek segíteni, mert maguk is bajban vannak. Más szülők képesek és szeretnének segíteni, de fogalmuk sincs, hogyan tegyék azt. Korunk haláltagadásának gyakorlata jellemzően megmutatkozik ilyenkor. Nem merjük szembesíteni a gyerekeket a halállal, nem merünk nyíltan, természetes módon beszélgetni velük. Szeretnénk megóvni őket a fájdalmaktól, jót akarunk, miközben sokszor saját korlátaink akadályoznak. Természetesen vannak családok, ahol mindez nem így történik, a szülők mindent elkövetnek, hogy enyhítsék gyermekük szenvedését.

A gyerekek teljes jogú tagjai a családnak. Joguk van tudni, mi történik a családban. Joguk van a gyászukhoz, joguk van az érzelmeik ítéletektől mentes, egyéni módon való megéléséhez és kifejezéséhez. A felnőtteknek, szülőknek, hozzátartozóknak, óvónőknek, pedagógusoknak kötelességük a fokozottabb odafigyelés, törődés, segítségnyújtás. Igen, de hogyan? Jó az, ha állandóan háborgatom a kérdéseimmel? Hiszen olyan vidáman játszik, talán jobb, ha nem zaklatom fel. Jó az, ha megkülönböztetem őt az osztályban? Nem éppen arra vágyik, hogy békén hagyjam? A kérdések egyáltalán nem olyan naivak, mint első pillanatban tűnnek. Legjobban talán az világít rá erre, hogy egyik gyerek arról panaszkodik, hogy az iskolában az apák foglalkozásáról kérdezve az osztályt, vélt tapintatból őt egyszerűen kihagyták, a másik gyerek viszont éppen azt nehezményezi, hogy a tanár az anyák napi ünnepségre készülődve neki azt javasolta, készítsen ő is ajándékot édesanyjának és vigye el a sírhoz.  Nem egyszerű tehát elsajátítanunk a segítés hatékony módját. Individuális segítségnyújtásra van szükség, hiszen, ahogy a fenti példákból is kitűnik, ami bevált az egyik gyereknél, az heves elutasítást válthat ki a másiknál, mi több, ami egyik nap segített, másik napon elzárkózást eredményezhet ugyanannál a gyereknél is. Amire vágynak a gyerekek, az elsősorban odafordulás, megértés és szeretet.

A gyermeki gyász

Mikor gyászolnak a gyerekek? Bármikor, ha valamilyen veszteség éri őket. Egy séta során elveszíti a kis vigasztakaróját. Gyakorló szülőként magam is megtapasztaltam, hogy ez nem egy múló szomorúság, itt bizony valódi gyászról van szó, még ha nem is tart hetekig. Aztán egy napon arra ébred, hogy a kis tengerimalaca mozdulatlan. Egy másik napon elköltözik a legkedvesebb barátja, és ő ott marad elárvultan. Ezek komoly veszteségek, amelyeket el kell gyászolniuk a gyerekeknek. Természetesen a két legnagyobb veszteség a gyerekek életében egy közeli hozzátartozó halála és a szüleik válása. Hogy mennyire mély, milyen intenzív a veszteségre adott reakció, abban jelentős szerepe van az életkornak. Hat hónapos kor előtt inkább a szeparációs félelem jelenik meg, a hiányt megélik a babák, de hamar elfogadják a helyettes személyt. A hat hónapnál idősebb csecsemők már a gyász jeleit mutatják a gondozótól való különválást követően. A tiltakozás fázisában nyugtalanok, sírnak, túlzott mozgással reagálnak, étvágytalanná válnak és alvászavar is mutatkozik. A kétségbeesés és harag fázisában már ritkábban sírnak, és a nyugtalanságuk apátiába fordulhat. Az elfogadás fázisában elfogadja az elveszített személy helyébe lépő gondozót. Ilyenkor gyakori a túlzott ragaszkodás, kapaszkodás.

Az óvodáskor jellemzője az animista felfogás, ami azt jelenti, a halál képe valamilyen alakban jelenik meg számára. Nincs még tisztában a halál biológiai jelentésével, sem a véglegességével, sokszor elalvással, elutazással társítja a veszteséget, és azt sem tudja, hogy ez egyetemes, mindenkit érintő tény. Ugyanakkor e tárgyi tudás hiányában is megérti, felfogja a „szívével” a veszteségének tragikumát, ami szorongással, félelemmel és szomorúsággal töltheti el. Jellemző a bűntudat, a hozzátartozó elvesztését összefüggésbe hozza saját rossz viselkedésével, vagy az elhunyt felé irányuló haragos gondolataival. A veszteség következménye lehet a regresszió, amikor a gyermek visszaesik egy korábbi fejlődési szintjére, például a szobatisztaság, beszédkészség terén, étkezési és alvászavar, magatartási problémák.

Mind a kisgyermekek korú, mind az óvodáskorú gyermekeknél úgy tud a szülő a legtöbbet segíteni, ha igyekszik visszaállítani a megrendült biztonságérzetét. Megnyugtató a gyermek számára, ha a környezet, a napi rutin nem változik, törekedjünk tehát a stabilitásra. Óvodáskorú gyermekekkel a közös játék amellett, hogy feszültség levezető, alkalmat ad arra, hogy megfigyeljük, mi nyomasztja legjobban, milyen megválaszolatlan kérdései vannak, és az erről való beszélgetésekkel segíthetjük őt. Biztosítani kell újra és újra, hogy bár az elveszített személy már nem tér vissza, mi itt vagyunk, gondoskodunk róla, szeretjük őt. Nagyon fontos a nyílt, őszinte kommunikáció. Ne használjunk olyan szimbolikus kifejezéseket, mint „eltávozott”, „elhunyt”, mert ez félrevezeti őt, hiszen szó szerint érti.

A kisiskoláskori veszteség nehézsége, hogy ebben az időben sok elsajátítandó feladattal néz szembe a gyerek – ekkor sajátítja el például a szabálykövetést, vagy a mások nézőpontjainak figyelembe vételét –, és ha az ehhez való alapvető biztonságérzete megrendül egy haláleset következtében, az fokozódó terhet ró a fejlődő személyiségére. Ez megmutatkozhat teljesítményromlásban, koncentrációs és viselkedési zavarokban. Visszahúzódóvá válhat, vagy éppen ellenkezőleg, túlzott agilitás jellemezheti, romolhat a kortársaival való kapcsolata.  Megjelenhetnek olyan testi tünetek is, ami összefüggésbe hozható a gyásszal, valamint halálfélelem, hipochondria, fóbiás tünetek. A szülő megértéssel, elfogadással és türelemmel segíthet ilyenkor. Fontos a halál tényének elfogadtatása, tudatosítása annak, hogy az élet körforgásában a halál az élet természetes része. A szeretetteljes beszélgetések segíthetnek az érzelmek feldolgozásában.

A serdülőkor a maga erőteljes érzelmi mozgásával, forrongásával, a leválás, elszakadás irányába való törekvéssel, az új identitás keresésével már önmagában is nagy kihívást jelent a kamaszoknak. Ebben a labilis érzelmi állapotban egy súlyos veszteség fokozott megterhelést jelent, ami megnehezíti a veszteség feldolgozást.  A gyászreakció lehet az előző életkorokban megjelenő zavarok mellett a csavargás, szexuális kicsapongás, bűnözői magatartás. A szülőknek sokszor valódi kihívást jelent megőrizni türelmüket és támogatóan viszonyulni érzelmi felindulásaikhoz, és teret adni annak, hogy szabadon kifejezhessék érzéseiket.

Bármely korú is a gyermek, figyeljünk a jelekre! Bármilyen változás, ami a korábbihoz képest egy elmozdulás, arra hívhatja fel a figyelmünket, hogy segítségre van szüksége a veszteségének feldolgozásához.

A halálesetet megelőző időszak

A családban bekövetkező haláleset történhet váratlanul, vagy megelőzheti rövidebb-hosszabb ideig tartó betegség. A halál váratlansága, vagy traumatizáló volta, a betegség okozta fájdalmak, a látható sebek, a külső megváltozása, az egészségügyi személyzet hozzáállása, a kommunikáció nyíltsága vagy a titkolózás, a búcsúzás lehetősége, vagy elmulasztása, mind-mind befolyásolja a későbbi gyász kimenetét.

A búcsúzás

Bár a búcsú kétség kívül többnyire fájdalmas és megterhelő, sokszor azonban erőt adó, különleges élmény is lehet. Bármilyen is az együttlét, a gyerekek utólag örülnek, hogy megtörtént a végső találkozás.

A búcsú elmaradása különböző okokból történhet. Egyik gyakran előforduló ok a gyerekek féltése a leromlott állapotú beteg riasztó látványától. Megfelelő felkészítés után azonban javasolt a találkozás, mert annak elmaradása soha el nem múló hiányként él a gyerekek lelkében. Újszülött kisbabák esetében a körülmények is akadályozhatják a búcsút, pedig itt a búcsú egyben a találkozás, ismerkedés lehetősége, a hosszú várakozás után a megérkezés élménye, a családba és testvérré fogadás aktusa is lehetne egyben. Elengedni is azt lehet, aki létezett számunkra. A súlyos beteget gondozó családokban gyakori a kommunikációs zárlat, ami szintén akadálya lehet az elbúcsúzásnak. A diagnózis megtudásától kezdődő szerepjátékot sokszor a halálig viszik a résztvevők, a haldokló kímélni akarja a családtagokat, a hozzátartozók pedig éltetni akarják a betegben a reményt. Az egyre inkább nyilvánvaló tények ellenére a végsőkig kitartanak az illúziók erőltetett fenntartásában, ami megakadályozza az őszinte, nyílt beszélgetéseket, az „útravaló” adását mindkét féltől, és az elbúcsúzást.

Szembesülés a halállal

A gyerekeknek – és sajnos a felnőttek is – van egy elképzelésük, hogyan kell a halálhírre reagálni. Legtöbben úgy vélik, azonnali és látványos megrendülésnek kell bekövetkeznie. Ehhez képest azonban többnyire még a tudatukig sem hatol el pontosan, ha hírét veszik egy hozzátartozónk halálának. Ádám éppen zenét hallgatott, amikor édesanyja közölte vele édesapja halálhírét. Mint ha mi sem történt volna, visszament zenét hallgatni. Ez az érzéketlenség, dermedtség egy olyan énvédő mechanizmus, amely arra szolgál, hogy csak fokozatosan engedjük be a számunkra elviselhetetlen információt. Viki egyenesen kínosnak élte meg, hogy egy társaság figyelmébe került, méghozzá olyan módon, hogy sajnálat tárgyává vált. A hét éves Lujzi az iskolában a félelem mellett kivételezettség érzést élt meg.

Természetesen más módokon is lehet reagálni a halálhírre, nem csak tagadással. Réka úgy érezte, mintha egy irdatlan magasságból lezuhant volna. Andrea és a húga pedig azonnal feltámadó haragjukban bűnöst követeltek.

          Bármennyire is hihetetlen, megtörténik nem is egy családban, hogy a gyerekkel a szülő/szülők nem közlik a halálhírt, így a gyerek vagy meg sem tudja, és csak az érzéseire hagyatkozik, vagy olyan személytől értesül, aki nem a legkompetensebb személy ebben. A hét éves Áginak a szülei nem mondták el, hogy a várva várt kistestvér nem sokkal a születése előtt meghalt. Egy idő után az gondolta, álmodik, és a későbbi években, ha várandós nőt látott, félelem, zavarodottság érzése lett úrrá rajta. Panna úgy emlékszik vissza öt éves korára, mint aki kétségbeesve keresi elveszített testvérét a lakásban, mivel senki nem mondta meg neki, mi történt vele. Ha a kétségbeesett, zavarodott szülők képtelenek figyelemmel lenni a gyermek jogos igényeire, akkor egy kevésbé érintett személynek, rokonnak, barátnak javasolt átvennie a szülők szerepét, felvállalni a közlés és megtartás feladatát.

Temetés, halotti tor

A szülők a temetésen való részvételtől gyakran igyekeznek megkímélni a gyerekeket, ezzel azonban kizárjuk őket egy nagyon fontos közös családi eseményből. A temetés a maga ünnepélyes voltával erősítheti a gyermekben a családi, rokoni, baráti összetartozás élményét, jó érzésekkel töltheti el, hogy az ő hozzátartozóját mennyien szerették, valamint segíthet felfogni, megérteni a felfoghatatlan valóságot, realizálni a halál tényét. A temetés ugyanakkor felkészületlenül érheti a gyereket, ha nem tudja, mi várható. Váratlanul szembesülhet azzal, hogy a nyitott koporsóban megpillantja elveszített hozzátartozójának a merev arcát, vagy azzal, hogy leeresztik a földbe. Megdöbbentheti, hogy egy urnában látja viszont apját, anyját, miközben soha nem hallott még a hamvasztásról. A gyerekeket tehát fel kell készíteni a temetésre, de semmit nem szabad erőltetni – sem magát a temetésen való részvételt, sem a halott megérintését, sem bármit, ami ellenérzést, tiltakozást vált ki.

A temetésen nehézséget jelenthet az is a gyerekeknek, hogy meg akarnak felelni az elvárásoknak, miközben elképzelésük sincs arról, mik ezek az elvárások? Kötelező a sírás? Ha nem teszem, lelketlen vagyok, és az emberek azt gondolják, nem is szerettem apukámat, anyukámat, testvéremet? Ne legyenek elvárásaink a gyerekekkel szemben, legyünk elfogadóak még a látszólag oda nem illő megnyilvánulásokkal szemben is, mint például a zavart mosoly, vagy nevetgélés. Soha ne azt tartsuk szem előtt, mit gondolnak a sémákban gondolkodó ítélkezők, hanem hogy a gyermekünk mit élhet át belül, és ez akár lehet aktuálisan még közöny is.

Megütközést kelt a gyerekekben a halotti toron gondtalanul étkező, beszélgető emberek látványa. Nem csak a temetésen szükséges fokozottabb figyelemmel fordulni a gyerekek felé, hanem a halotti toron is, hogy kérdezhessenek, hogy kifejezhessék érzéseiket. Csilla megdöbbenéssel figyelte az eszem-iszom, dínom-dánom gondtalan résztvevőit, nem értette, hogy lehet, hogy ők már túl vannak mindenen, Borbálában pedig akkora harag dúlt, hogy legszívesebben belerúgott volna a vidáman beszélgető emberekbe.

Gyászreakciók. Érzelmek zűrzavara

Milyen érzelmek jelenhetnek meg a gyermekekben a haláleset után? A zavarodottság, fel-feltörő szomorúság, fájdalom, kétségbeesés mellett jellemzően megjelenik a bűntudat, amelyet szégyen is kísérhet. Mert nem voltam elég jó, mert nem tudtam jobban segíteni, mert egyenesen én okoztam a halálát. Mert nem mentem be a kórházba, mert nem hívtam fel telefonon, mert nem búcsúztam el. Mert megkönnyebbülést éreztem a halálakor. Mert nem sírtam a temetésen. Mert nem vagyok elég szomorú. Mert bulizok és nevetek. Mert nem segítek az özvegyen maradt anyámnak/apámnak. Mert utálok a nagyival leülni és együtt sírdogálni. Mert a barátommal való szakítás jobban kiborít, mint az újszülött kistesóm halála. Se vége, se hossza a lehetőségeknek, amely okot ad a bűntudatra. Ugyanígy megjelenik a harag is, az elhunyt iránt, a szülő iránt, az elhunyt helyébe lépő új társ iránt, a barátok iránt, a pedagógusok iránt, és nagyon sokszor önmaguk iránt. Bálintot azért kínozta szörnyű bűntudat, mert úgy képzelte, azért halt meg koraszülött húga, mert kivették az inkubátorból, hogy megmutassák neki, Csilla pedig úgy vélte, egészségügyi középiskolásként meg kellett volna mentenie édesapját. Petra azért haragudott az elhunyt szülőre, mert úgy érezte, elhagyták őket. A harag felnőtt korban is megjelenhet, illetőleg irányt válthat. Matilda ma már nem elhunyt apjára haragszik, hanem az élőkre, amiért nem segítettek.

       Mivel a gyászról keveset tudunk, és régóta nem állnak rendelkezésünkre már a hajdanvolt útjelzők sem, ezért a felnőttek számára is nehéz eligazodni mind az érzelmekben, mind abban, miképpen kell viselkedni a gyászidőszak alatt. Gyerekek esetében még ennél is nagyobb a zűrzavar és tanácstalanság. Normális vagyok én, normális, amiket érzek, gondolok, teszek? Gabi arról számolt be, nem tudta, szabad-e örülnie bárminek is? Csillának elképzelése sem volt arról, hogy két hét után normális-e, hogy ő még mindig szomorú, és egy nagyon furcsa dimenzióban érezte magát, és végtelenül egyedül volt. Zsigmond, akinek koraszülött kistestvére halt meg, éppen ellenkezőleg, hiányolta magában a szomorúságot, amit úgy vélte, éreznie kellene.

       A gyerekek, különösen a kisebbek, már attól is elhagyatva érzik magukat, ha a szüleik az érzelmi megrázkódtatás miatt eltávolodnak tőlük, nem képesek ugyanazt a szeretetet és figyelmet nyújtani, de fokozhatja ezt az elhagyatottság érzést, ha korábban nem gyakorolt feladatok önálló elvégzése is rájuk hárul. Bálint édesanyja kisbabája elvesztése után annyira összeomlott, hogy neki kellett 9 évesen magáról gondoskodnia. Annyira elhagyatottnak érezte magát, hogy képzelt lényekkel kezdett beszélgetni. Az elszigeteltséget okozhatja az is, hogy a gyermek elzárkózik, sérül az intimitás megélésének képessége.

Az úgynevezett befejezetlenség érzése sok gyereknek okoz nyugtalanító gondolatokat. Nem tudtam megmondani, hogy szeretem, hogy nem haragszom, hogy felnézek rá.

Testvér halála esetén az életben maradó gyermek átélheti saját értéktelenségét. Én nem is vagyok már fontos, csak a testvérem. Olyan személlyel kell versenyeznie a szülei kegyeiért, aki csak a szülők szívében él, idealizálva, megszépülve, legyőzhetetlenül. Egyes szülők pedig azonnal egy másik gyermekben keresnek vigaszt, ami sem a megszülető gyermek életére, személyiségfejlődésére nincs jó hatással, sem a nagyobb testvér számára nem szerencsés.

Átmeneti megkönnyebbülést is érezhetnek a gyerekek. Nem kell tovább aggódni, nem kell látni a szenvedést. De jelenthet egy olyan könnyebbséget is, hogy nincs, aki elszámoltat, felelősségre von, szabadabbul lehet élni az életet. Kinga a számára terhes láthatásoktól szabadult meg, amikor italozó édesapja meghalt.

Nem csak a negatív érzések lehetnek kínzóak, hanem az érzelmek hiánya is. Ez jellemző lehet az első időszakra, később pedig, amikor a gyermek új fejlődési szakaszba kerül, akkor elfojtással, tagadással védekezhet.

Segítsetek! Hagyjatok békén!

Valamely, lelkünket megrázó esemény bekövetkeztekor a legkézenfekvőbb segítség a családi, baráti háló, amely elkap, megtart. Ahhoz fordulunk, aki szeret, akiben bízunk, akiről tudjuk, hogy mellénk áll a bajban. Egy gyerek a szüleihez fordul, ha nehézsége támad, ha bánat éri. De mi a helyzet családi tragédia esetén, amikor a család minden egyes tagját sújtja a gyász? Szerencsés esetben az itt maradók összekapaszkodnak, vigaszt, erőt merítenek egymásból, mint ahogyan ez B. családnál történt. Az apa halála utáni hetekben esténként összejöttek, gyertyát gyújtottak, sokat beszélgettek. Folyamatosan érkeztek hozzájuk a barátok is, nem hagyták őket magukra. Képeket, videókat néztek, emlékeztek, sírtak és nevettek. Sajnos ez nem mindig sikerül ilyen szépen, hiszen a gyász nem csak összekovácsolhatja a családtagokat, hanem el is szigetelheti őket egymástól. Mindenki különböző módon és különböző ritmusban halad az elfogadásig tartó hosszú úton, és az egymás felé kinyújtott kezeik nem találkoznak össze. Ha beszélgetést kezdeményezünk a gyerekünkkel, figyeljünk az ő érzéseire. Sok szülő a saját fájdalmának enyhítésére „használja” a gyerekét, nem csoda, ha erre a gyerek nem vevő. Ilyenkor úgy tudjuk áthidalni a szakadékot, ha figyelmünk fókuszát önmagunkról áttesszük a gyerekre, őt kérdezzük, őt próbáljuk megérteni, ő irányában igyekszünk empátiát érezni. Segíthet a humor is, amely ebben a szomorú időszakban is megengedett, és nézőpontváltást előidéző,  átkeretező volta miatt feszültségoldó; segít elviselni az elviselhetetlent.

A családon kívül az iskolai és baráti közeg az, amelyre számíthatnak a gyerekek. Az első napokban általában szeretettel veszik körül a bajba jutott osztálytársat, de később már elvész ez a támogatás. Amellett, hogy a pedagógusok, osztálytársak tanácstalanok, hogyan tudnának segíteni, a gyászoló gyermekben is versenyre kelnek az egymásnak ellentmondó igények. Gabi nehezményezte, hogy senki nem segített neki, majd belátta, hogy maga is elzárkózott, mert úgy vélte, úgysem tudna neki senki bármi okosat mondani, és nem is akart másokat fárasztani a szomorúságával. A fájdalmát elzárta a világ elől, otthon sírt, ha egyedül volt. Arra is vágyott, hogy időnként „normális” embereket lásson, ezért eljárt a barátaival szórakozni. A gyász fájdalmát ugyan ajánlatos átélni a benne lévő összes érzelemmel együtt, de a léleknek szüksége van a pihenésre is, hogy időnként „szabadságolja magát”.  A gyerekeket hagyni kell játszani, barátaikkal találkozni, megmerítkezni olyan emberek társaságában, akik nem gyászolnak.

Miből gyűjtenek még erőt a gyerekek az őket körülvevő szociális hálón kívül? A megküzdés egyik módja a gyerekeknél, amikor abból az elhatározásból gyűjtenek erőt, hogy nyújtanak valamit elhunyt hozzátartozójuknak. Lehet ez egy rajz, egy vers, bármilyen alkotás, de később, amikor a gyászfeldolgozás új szakaszba ér, akkor erőforrássá válhat az, hogy megmutassák, hogyan képesek helyt állni, és mivé képesek válni. Önmagukon dolgoznak, de az elhunyt kedvéért.  A szerint szeretnék élni, ahogyan anyukám szeretné, mondja Petra. Azt szeretném, ha apám büszke lenen rám! – mondja Ádám. Kisebb gyerekek a szerepjátékaikba fordítják negatív érzéseiket, nagyobb gyerekek felismerik az irodalom, valamilyen művészeti tevékenység, sport, spiritualitás gyógyító hatását. És mindenekelőtt: zene, zene, zene, minden mennyiségben. Ádám Elvis Preslyvel együtt énekelt fejhallgatóval a fején. Gabit szintén a zene mentette meg, ráadásul az erősítő, motiváló szövegeket kitűzte a szobájában is.  Kinga pedig maga is zongorázott, gitározott, énekelt.

Elhallgatás a családban

A titok, az elhallgatás elválaszt, láthatatlanul fejti ki aknamunkáját, mint valami pusztító erózió. Az alapvető információkból, a temetésből, a közös családi gyászból való kirekesztettség sok gyermek sorsa. A szülők nem csupán a gyermekük iránti kíméletből teszik ezt, hanem saját maguk sem képesek elfogadni az élet törvényét, amelyben a halálunk éppúgy benne foglaltatik, mint a születésünk. Az elhallgatással, mellébeszéléssel, hárítással nem sikerül elrejteni a hiányt, és csak növeljük a gyerekben a feszültséget. Bizalomvesztést él át, csalódik a szüleiben, és maga sem tanulja meg, hogyan nézzen szembe az életében elkerülhetetlenül bekövetkező veszteségekkel. Bálint nem csak gyerekként, de felnőttként sem kap választ a kérdéseire, még annyit sem tud, hol lett eltemetve a koraszülött kishúga, sőt, morbidnak gondolják, amiért többet szeretne megtudni a testvéréről. Kata egész gyerekkorában rakosgatott egy keki színű dobozt amiben a  testvérkéje hamvai voltak, de soha szó nem esett róla. Ági újszülött testvéréről olyannyira nem esett szó, hogy egy idő után úgy gondolta, talán álmodta, hogy testvére született. Matilda édesapja Szent Este halt meg. Onnantól az összes karácsony ennek a szomorúságában zajlott, miközben játszották a szerepet, hogy minden rendben van a szeretet ünnepén, és szó nem esett a szomorúság okáról.

A szülő új párja

Ha a családban az egyik szülő hal meg, előbb-utóbb megjelenik egy új társ a láthatáron. A gyerekek tiltakoznak a betolakodó ellen, néha sikerrel, ami azonban csak látszólag a gyerek ellenállásának a következménye, elsősorban a szülő az, aki nem képes nyitni az új kapcsolat felé.

A felnövekvő gyerek felelősséget érez az egészséges, életerős szülő iránt, mert úgy érzi, gyerekként ő akadályozta meg a pártalálását. Különösen akkor következik ez be, ha a szülő a mártír szerepét magára öltve hangsúlyozza is áldozatvállalását. A bűntudatától vezérelt fiatal átvállal feladatokat, intéznivalókat, anyagi támogatást nyújt akár erején felül is, ami azon túl, hogy megerőltető teher, kihatással lehet életének más területeire is. Matilda úgy érezte, ettől a szerepcserétől egy férfias szerepbe került, ami hatással lett a párkapcsolatára is.

Ha mégis megjelenik az új társ, másfajta nehézségek keletkeznek, különösen akkor, ha túl hamar lép az elhunyt helyébe, amikor még hányják-vetik a gyereket a veszteség által felkorbácsolt érzelmek. Az új társnak nincs könnyű dolga. Petra arról számolt be, az „új nő” mindent tőle telhetőt megtett, hogy segítse őt, mégis kudarcot vallott. Úgy érezte, az édesanyja helyébe akar lépni, anyja helyett anyja akar lenni, amit ú hevesen visszautasított.

Súlyosabb következmények

A család szétesése, a gyász generálta agresszív indulatok miatt kiéleződő családi konfliktusok, a szülő alkoholba menekülése tetézhetik a bajt. A másik szokásos jelenség, amikor a szülő összeroppan a gyász súlya alatt, és a gyerek átveszi a felnőtt szerepét, ami belezavar az érési folyamatába. Komplikált gyász következménye lehet depresszió, pánikbetegség, pszichoszomatikus megbetegedések, hipochondria, kamaszkori lázadások, deviancia, alkohol, drog. A gyermekek gyásza minden fejlődési szakaszban újult erővel feltörhet.

Felnőttkori következmények

A gyermek feldolgozatlan gyásza felnőtt életének számos területére kihathat. Egyrészt folytatódhatnak a már gyerekkorban megjelenő zavarok, de felbukkanhatnak új problémák is, mint a párválasztási és párkapcsolati gondok, felnőttkori kötődési zavarok, gyermekvállalási nehézség, gyermekek túlféltése, a veszteségektől, haláltól való túlzott félelem. Előfordul, hogy a bennrekedt gyász váratlan helyzetben tör utat magának, teljes felfordulást okozva a személy életében. Ilyen lehet egy munkahely elvesztéskor, vagy élettárs, házastárs elvesztésekor érzett indokolatlanul erős reakció. Ezek alkalmat adhatnak arra, hogy az illető szembenézzen a múlt terheivel, és immár tudatosan nekilásson a feldolgozás munkájához.

Transzgenerációs hatások

Hogyan hat a transzgenerációs örökség? Nagyszüleink, szüleink negatív tapasztalásait, súlyos veszteségeit, gyászait tudattalanul továbbörökítik nekünk, miközben maguk is hordozzák őseik árnyait. Sok családban az elhallgatás, a titok, az elfojtott traumák miatt olyan megküzdési stratégiákat adnak tovább a gyerekeknek, amelyek nem képesek hatékonyan segíteni a feldolgozást. Bálint a felnőttkori terápiás segítség során felismerte, hogy szülei viselkedésének magyarázata a múltjukban található. Nyomába eredt a sejtéseknek, és eltitkolt veszteségek sorát találta, például a bántalmazás következtében elindult nagyvetélés tragikus történetét, és művi abortuszok sokaságát a felmenők között.

Feldolgozás, új kapcsolat az elhunyttal

A legbiztosabb jele annak, hogy a gyerek eljutott az elfogadásig, ha örömmel tud az elhunytra gondolni, ha a szép emlékek, a hála érzései kerülnek előtérbe a fájdalom helyett. A halottal kialakul egy újfajta kapcsolat, amely lehet csupán egy megnyugtató összetartozás érzés, de lehet akár egy olyan állandó erőforrás, amelyet megtanulnak jól használni. Petra örömmel gondol a családi kirándulásra, ahol olyan jól „elmókáztak”, Ági pedig egy erős összetartozást él meg soha nem látott húgával. Matilda imaginációiban elhunyt édesapjához fordul, ha segítségre van szüksége. Viki sokat töltekezik abból, amit édesanyja jelentett számára, úgy érzi kiapadhatatlan forrás.

Változás, érés, növekedés

A gyermekkori tragikus veszteségeknek nem csak negatív következményei lehetnek a személyiség fejlődésére nézve. A gyerekek és azok a felnőttek, akiket gyerekkorukban ért veszteség, olyan változásokról is beszámoltak, amiket örömmel fogadtak. Érettebbek, erősebbek lettek, pozitív módon változott a gondolkodásuk, viselkedésük, mélyült önismeretük, elindultak egy spirituális úton, és néhányan a hivatásuk megtalálását is a gyermekkorban átélt tragédiájuknak köszönhetik.

Singer Magdolna

Hagyj üzenetet