a facebook dícsérete

a facebook dícsérete

Benjámin Szalag

Életem legszebb napjai közül sok kötődik a Fészek Waldorf Iskolához. Olyan élményekben részesítenek bennünket, szülőket a gyerekeink és tanáraik, amelyeket nem tapasztaltam meg hagyományos iskolákban. Ezek az élmények nem csupán az adott napra vannak hatással, hanem egyfelől napokig, hetekig szinte  sokkos állapotba kerülünk, egy jóféle lebegésbe, szédülésbe, másfelől meg ha ez a lebegő állapot el is múlik, életre szóló emlékként jelen marad a szívünkben.

Ilyen volt például a mestermunka előadás, a tavaly év végi színházi előadás, és most a szalagavató. Hogy a saját gyermekem felől mit éreztem, azt nem részletezem, részben, mert nem lenne könnyű a jó ízlés határain belül maradnom az elfogult (szerintem cseppet sem!) lelkendezésemmel, másrészt mert csak magamról van jogom össze-vissza fecsegni, a családtagjaimmal kapcsolatban nagyon óvatos vagyok.

De nem csak erről akarok írni, hanem a facebookról. A főszereplő fiúnknak az édesapja írt egy nagyon szép posztot az átélt élményektől megrendülten, a szerelmetes apa megittasult hangján. Ezt én megosztottam egy mondattal, hogy igen, igen, cseppet sem elfogult, igen, igaz, és hogy én is milyen büszke vagyok!

És sorban masíroztak alá a commentek, és jöttek és jöttek a tetszés nyilvánítások. Hallom néha, hogy valaki undorral beszél a facebookról, sorolja a sok marhaságot, ami ott történik, a sok unatkozó ember tehetetlen orrtúrásait, és hogy már a szótól is rosszul vannak, hogy “lájkolás”. Természetesen magam is tudnék mesélni, mi mindenen ütődöm meg néha, de nem gondolom, hogy ezért a facebook a hibás, és most pedig éppen az ellenkező tapasztalatomról szeretnék beszámolni. Mert mit éltem én át ezen a közösségi portálon most?  Igenis a közösség erejét, az összetartozás érzését, a szeretetet, az összenézést, egymásra mosolygást, a szívből velem levést. Azt, hogy olyan kedves ismerőseim fejezték ki a velem örülésüket, akikkel amúgy nincs különösebb kapcsolatom, csak őrizzük egymást emlékezetünkben. És hogy ez a személyes kapcsolatok ellen van? Ugyan, miért is értesítenék én ilyen távoli ismerősöket bármiről is, hogyan is győzném energiával, idővel? Ugyanakkor milyen jóleső érzés volt megtapasztalnom, hogy osztoznak az örömömben! Sokan egyetlen kattintással. Igen, lájkolással. De mennyire kedvesek nekem ezek a lájkok! Kibontottam, megnézegettem a neveket, felcsillant a szemem és rámosolyogtam a név által felbukkant arcra. Köszönöm, mondtam.

Egy idős özvegyasszony ismerősöm egyszer azt mondta, kifejezetten szeret egyedül élni, egyetlen dolog hiányzik sokszor: az öröm megosztása. Igen, bennünk él az öröm megosztásának a vágya, mert néha csordultig vagyunk vele, és muszáj, muszáj másnak is adni belőle. És olyan nagyon jó, hogy nem csak a családtagjainknak, barátainknak tehetjük ezt, hanem néha világgá kiálthatjuk! És ha megtesszük, és ez a kiáltás nem marad visszhangtalanul, hanem csak jönnek, áramlanak a melegséggel teli rezgések vissza felénk, akkor megsokszorozódik az örömünk.

 

 

 

 

Na, most vagy agyon leszek csapva ezért  a portréért, vagy nem, de jaj, muszáj idetennem.

Hagyj üzenetet