a gyász beépülése

a gyász beépülése

Tizenhét éves kisfia, Simon halála után Dee Cooper megindítóan ír érzéseiről. Szavai nagy erővel figyelmeztetnek arra, hogy a gyász a legnagyobb mértékben személyes, nem alkalmazkodik elméleti elképzelésekhez, szégyenkezés és félelem nélkül integrálható az ember életébe.

„Sokévnyi zavarodottság után arra a következtetésre jutottam, hogy azok az érzések, amelyeket egy gyermek halála ébreszt bennünk, nem múlnak el. Tovább élnek, fájdalmasak, időnként újult erővel feltámadnak, és ez így van rendjén. Én nem tudom, mit jelent az a szó, reintegrálódás.

A gyermek halála visszavonhatatlanul megváltoztatja az életet. És nincs visszaút. A „re” előtag értelmetlen. Amit én átéltem, az az integráció. Simonhoz fűződő érzéseim az életem részévé váltak. Az a kezdetben félelmetes felismerés, hogy bármelyik pillanatban bármi megtörténhet velem, és azokkal, akiket szeretek, végül is gazdagabbá tett. Sokkal inkább a jelenben élek. Minden percet mélyebben élek át, mint ahogy azt régebben egyáltalán lehetségesnek tartottam. Érzékeim élesebbek lettek, érzéseim elmélyültek. Szomorúnak szomorúbb, vidámnak vidámabb vagyok, mint azelőtt.

Azt gyanítom, hogy a gyász példáinak és kereteinek, és az olyan szavaknak, mint vigasztalódás, reintegráció, sokkal több közük van a hivatásosok szorongásaihoz, mint a valósághoz. Becsületes akarok lenni a jövőben is várható szomorú napjaimmal kapcsolatban. Ha van bátorsága arra, hogy a valósággal szembesüljön, hogy a világ nem biztonságos hely, hogy a gyerekek meghalhatnak, hogy a bánat nem múlik el – akkor kérdezze meg tőlem, hogy hogy vagyok.

Azt hiszem, ettől a tudástól az életem gazdagabb lett, és az öné is gazdagabb lesz tőle.”

Részlet Richard Reoch: A jó halálról című könyvéből (Medicina Könyvkiadó 2000) 

Hagyj üzenetet