asszony a fronton és a meg nem születettek csillaga

asszony a fronton és a meg nem születettek csillaga

Asszony

Színházba megyek ma, állítólag remekül fogom érezni magam, Csányi Sándor fog a FÉRFIAGY kapcsán szórakoztatni.

Erről majd utólag tudok írni, viszont a múlt héten is volt egy felemelő színházi élményem. Polcz Alaine Asszony a fronton című megrázó regényét dolgozta színpadra egy fiatal csapat. Egyből vettem 20 db. jegyet, és a Napfogyatkozás Egyesület szerencsés tagjaival izgatottan ültünk a csepp nézőtéren. Az Egyesületet még Polcz Alaine hozta létre a gyászolók segítésére. A darab a kegyetlenül nehéz téma ellenére tele volt geggel, a groteszk jelenetek egyszerre voltak nevettetőek és szívbe markolóak. Székely Krisztina, a fiatal rendező – akiről a kritikák nem említik, de én tudom, hogy édesanyja orvosként hospice-ban tevékenykedik évtizedek óta, és közeli kapcsolatban volt Alaine-nel – nagyszerűen rendezte színpadra a darabot. Persze dicséretet érdemel a dramaturg is, és a többi alkotó is, és persze hogy naná, hogy a színészek, élén Halász Judittal.

A végén, amikor kivetítették Alaine fotóit és pár mondatot a munkásságáról, akkor többen sírtunk. Engem különösen mélyen érintett, hiszen én voltam olyan szerencsés, hogy kísérhettem őt a haláláig vezető úton. Csak kis mellékszereplő voltam, a főszerep Trager Gáboré volt, aki éjjel nappal mellette volt és nem csak szeretettel ápolta, de könnyedén, humorral, öröm volt látni, ahogy tette a dolgát. Viszont én is látogathattam Alaine-t hetente többször is az utolsó hónapokban, ami egész életemre ajándékká vált. Csoda-e, ha sírtam a darab végén? De amikor valaki valamiféle vigasztalással próbálkozott, azt feleltem, ez egy jó sírás, mert ez a darab katarzist hozott, ami felszabadító, mély, gyógyító. Többen a tagok közül pedig rádöbbentek, hogy ugyan eddig is tudták, hogy az Egyesületben Polcz Alaine szellemi örökségét visszük tovább, mint ahogyan nagyon sokan az országban, de ezzel így szembesülni valami egészen más átélést jelentett.

Hazafelé, ahogy vergődtem a Széll Kálmán téren át a labirintuson, nem azon bosszankodtam, hogy milyen nehéz lesz most hónapokon át errefelé közlekedni, hanem értékeltem az egésznek a logisztikai felépítését, a terelőutakat, a gondos kiírásokat, amik segítik a gyalogosokat. De elárulom, ezt már odafelé is így éreztem, és azt gondoltam, ha az ember jól van a lelkében, akkor képes a nehézségekre is így tekinteni. Nekem elég gyakran sikerül, de persze néha meg nagyon nem.

Kicsit mintha módosult tudatállapotban lennék az utóbbi időben, nem tudom, mi az oka, talán a meditációim, fene se tudja, de ugyanilyen lelkemet bejáró érzés volt az is, hogy a helyi könyvtár beszerzett számomra egy ma már nem kapható remekművet. Napokig ennek a bűvöletében éltem, aminek sok összetevője volt, az egyik, hogy egyáltalán létezik ilyen szolgáltatás, hogy a két szorgalmas könyvtáros hölgy beszerezte a könyvet, meg hogy itt van az ágyam mellett és rám vár. És hogy milyen szép az élet.

Most olvasom a könyvet. Ha nem hallottam volna sokaktól, hogy ez egy remekmű, hogy ez életük legértékesebb könyve, akkor már félretettem volna. Bár talán nem, mert ha már beszerezték nekem fáradságos munkával, hát nem tehetem meg, hogy olvasatlanul viszem vissza. Még reménykedem különben is, amire okot szolgáltat az is, hogy azért itt-ott máris felcsillant valami, amin alaposan elgondolkodtam. A könyv: Franz Werfel: A meg nem születettek csillaga.

Hagyj üzenetet