az én bungie jumping-os élményem

az én bungie jumping-os élményem

Vannak, akiknek ez semmi, úgy ugrálnak le abból az irdatlan magasságból, mintha csak egy strand medencéjébe ugranának fejest.

Hát nekem nem ilyen volt.

Másoknak, amint elszánják magukat, és belevetetik magukat a híg levegőégbe, felszabadulnak a boldogság hormonjai, és eszement extázisban pattognak a gumikötélen, mint egy similabda. Hallottam egy idős úrról, aki azért gyűjti a pénzét, hogy újra és újra átélhesse ezt az extázist.

Hát nekem nincsenek úgy látszik ilyen boldogsághormonjaim. Legalábbis nem jön elő ilyen extrém helyzetben.

Amúgy azt gondoltam, nem olyan nagy ügy, nincs tériszonyom, leugrok, és kész. A gumi elkap, és ennyi. De azért mégis valami, azért mégis kell hozzá bátorság, különben nem is izgatott volna ez az egész. Jó lehetőségnek találtam önmagam legyőzésére.

Gyurival, a férjemmel elmentünk a Szigetre. Órákat vártunk, akkor rakták össze az ugró szerkezetet. Lentről nézve egyáltalán nem tűnt vészesnek. Végre elkészült, és aki összerakta, leugrott próbaképpen. Hát ilyen egyszerű ez kérem.

Aztán végre rám szerelték a gumikötelet és a kis kalitkában elindultunk felfelé. No de hűha! Hát ez azért… na de kérem, ezt nem lehet megcsinálni!

Ment, haladt felfelé a kis lélekvesztő, és én már nem mertem lenézni. Olyan merev nyakkal néztem a tőlem jobbra álló kísérőt, aki magyarázott, hogy a nyakam teljesen beállt.

Hogy azt mondja, fejest kell ugrani, nem talpast, mert ha talpast ugrok, akkor a fejem az oszlopnak vágódik és szétloccsan a koponyám, mint egy görögdinnye.

Hát az nem lenne jó, gondoltam én a csontkeménnyé merevedett nyakamon álló fejemben, és csak a szememmel bólogattam, mert az még mozgott.

Bal oldalamon Gyuri állt egy kamerával, hogy felvegye az attrakciót. Megelégelte, hogy csak a hátamat mutatom és így szólt:

–          Egy mosolyt a kamerába…

Engedelmes asszonka lévén, felé fordultam, de mivel karóba voltam húzva, hát csak olyan egész testtel, merev robotmozgással. A mosolyt is igyekeztem prezentálni, de csak egy rémült vicsorítás sikeredett.

Felértünk. Gyuri utólag azt mesélte, hogy azt gondolta, ja, ez tévedés, ezt nem lehet megcsinálni, és majd lejövünk. Én szó szerint ezt gondoltam. Ja, ez tévedés, ezt nem lehet megcsinálni.

Ekkor a fickó, akire merev fejtartással bámultam, csak hogy le ne pillantsak a mélységbe, széttárta a karját és ezt mondta:

–          Részemről…

No, akkor én előrefordultam végre, és összeszedtem nem csak a magam erejét, de a világ minden élő és valaha élt embernek az erejét, és fejjel előre – ahogy tanított a pasas – belevetettem magam a nagy büdös semmibe.

Vártam azt a rohadt boldogsághormont, de semmi, csak a rémület, ahogy zuhanok lefelé, és zuhanok, és zuhanok – még hallottam a férjem kiáltását: Jézusom, ez leugrott! – aztán elkapott a kötél és… na ne hogy azt hidd, innentől hawaii, ó, dehogy!

A kötél felröpített a felhők fölé, kilőtt, mint egy rakétát, majd kezdhettem elölről az újabb zuhanást. Majd újabb kilövés, újabb zuhanás. Hát így elszórakozgatott velem ez a gigantikus parittya egy darabig.

Mikor leszedtek a gumikötélről, csak néztem, felfelé, és csak néztem kitekert nyakkal. Onnan? Én? Leugrottam? Ott voltam fent? És leugrottam? Én?

Aztán napokig semmi más nem volt a fejemben, minden, de minden egyebet kisöpört ez az élmény onnan.

Utólag persze örülök, hogy sikerült megtennem, de ki tudja miért, nem vágyom ismétlésre.

Singer Magdolna

Hagyj üzenetet