az én trekkingemen töprengek egy ideje

az én trekkingemen töprengek egy ideje

Tibeti Gyerekek

Napok óta azon jár az eszem, hogy amikor a Himaláján voltam.. nem mondom meg, miért jutott eszembe.

Little Tibetben voltam, ez Észak India, Ladah tartomány. Egyedül mentem, szervezés nélkül. Nem így terveztem, csak lemaradtak mellőlem, ki ezért, ki azért, hát akkor én már inkább elmentem, mint maradtam. 3500 méteren szállt le a repülőgép a tartomány fővárosában, Leh-ben. Könnyen találtam szállást, mert persze kínálta boldog boldogtalan a magáét, hát elfogadtam az első befutót. Aztán elmentem csavarogni. Hurrá, semmi hegyi betegség! Alig tudtam hazavánszorogni. Két napig nyomtam az ágyat. Hánytam, a fejem szét akart robbanni. Olyan nagyon nem érdekelt, ez benne volt az uticsomagban. Tudtam, számítottam rá. Én különben már ha elmegyek Pomázra, akklimatizálódnom kell. Anyukám is ilyen volt. Lementünk a Balatonra, azon nyomban ágynak esett. Nem viccelek. Úgyhogy nem voltam elkeseredve, türelmesen vártam, hogy meggyógyuljak. Közben a motel fiatal tulajdonosa, egy szikh férfi fel-feljött hozzám, hozott vizet, mert azt ilyenkor sokat kell inni. Folyamatosan arra próbált rávenni, ne a tervezett 7 napos trekkingre menjek, higgyem el, elég megpróbáltatás a rövidebb út is. Hú, hát nem volt könnyű beadni a derekam, ha már egyszer a nagy utat terveztem meg. Végül hallgattam rá, olyan meggyőzően beszélt. Meg olyan szép szemei voltak a szép turbánja alatt. Szerzett nekem egy kísérőt. A derekamig ért. Felpróbálta a hátizsákomat, elég könnyű-e. Féltem, hogy hanyatt vágódik, mert nagyobb volt a hátizsák, mint ő. De nem. Állta a sarat.

Elindultunk. Hát ez nem egy nagy ügy, ez nem hegymászás, ez trekking, ami csak kis séta-fika. Na ja. Az lenne, ha lenne levegő. De nincs. Már 3500 méteren sincs. Legalábbis nekem. Úgyhogy az egész napos vánszorgás az úgy néz ki, hogy lépés, túlélés, lépés, túlélés, lépés, túlélés. Hogy meddig mentünk fel? 4000? 5000? Jaj, dehogy! Pár száz métert se. Fogalmam sincs mi van feljebb, ha már itt sincs levegő. Persze megszoktam, ha nem kellett erőfeszítést tennem, akkor nem is hiányzott különösebben. De ha felfelé kellett gyalogolnom a hegyen, hát akkor olyan voltam, mintha 100 éves öreg lennék. Folyamatosan hálálkodtam a szép turbánosnak, amiért lebeszélt a hosszabb útról.

Itt a kis emberke, aki kísért. A cérnavékony csíkok az utak, amiken botorkáltunk. A távolabbi hegyen is látszik a cérnacsík, nézd csak meg. Hát szóval, ezen a semmi kis úton töprengek, ami 3500 méteren volt, és próbálom elképzelni valahogy a 8000 métert. És a -30-at. Hát nem tudom elképzelni sem.

 

 

 

Ez itt a fővárosban van, egy ünnepség, amibe éppen belebotlottam.

Különben az egész út leírása itt van valahol a honlapomon, sok fotóval együtt, ha kedved szottyan elolvasni, hát tedd. Vannak benne jó vicces részek is – csak azért mondom, hogy kedvet  csináljak hozzá.

 

 

 

 

Nekem készül a csapati

 

 

 

 

 

Leh, körben a Himalája.

1 Comment

  1. Mohamed W. BryanMohamed W. Bryan2013. 06. 08.

    Nekem kicsit hálivúdi beütése van az egésznek (túl jól szervezett, túl kerek, túl képi) de ez már tényleg arcoskodás kategória 🙂 Azért Ewan McGregor első motoros túrája mint celeb-túlélés-erőpróba-lássunk világot sokkal viccesebb és jópofább volt.

Hagyj üzenetet