családság

családság

Images 1

imagesA múlt héten ketten haltak meg a családból, nagynéném, és a lovunk. Vagyis Sára lova. Ő is családtag volt, ha kell ezt bárkinek is magyarázni.

Anyámék heten voltak testvérek, Emmi néni ment el utolsónak. Talán most együtt vannak mindnyájan egy szép helyen a szüleikkel. Talán.

Hatan lányok, a hetedik lett csak fiú, ő is csak ijedtében, mert az apja megfenyegette magzat korában, hogy ha lánynak mer születni, Leokádia lesz a neve.

Nem vállalta be, Sándor lett, elképesztően csinos és jóképű, tisztára egy mai húsz éves srác néz ránk a régi fotóról. Soha nem találkoztam vele, mert ez a vagány srác motorbalesetben meghalt huszonegy-két évesen. Maradt a hat nővér.

Anyukám már 25 éve halott, elsők közt ment el. Nusi néni alig pár hónapja. Emmi néni pedig utolsóként a múlt héten.

Kutatok az emlékeim közt. Abban a kis faluban lakott, ahol született, a többi lány szerte-szét szaladt. Mi Hűvösvölgyben éltünk. Nyaranta sokszor töltöttem Emmi néniéknél, az unokatestvéreimmel pár napot, vagy hetet. Önellátók voltak, csirkéket, malacokat gondoztak, és a kertben megtermett minden. Már harminc éve nem ettem semmilyen húst, de még mindig emlékszem, milyen volt az a csirkepaprikás, amit Emmi néni készített.

Most anyura és apura is sokat gondolok. Amúgy is persze. Nekem szerencsém volt, egy jó anyát és apát adott a sors.  Az „elég jó szülő” kategóriájába mindenképpen beletartoztak.

Örökzöld slágereket hallgatok, ez is az emlékezés része. A szüleim szerették énekelgetni ezeket a dalokat, amiknek a hallgatása pillanatok alatt elém varázsolja a szüleimet is és az akkori magamat.

Hiányoznak a szüleim.

 

És hát a ló, Szüri. Volt becsületes neve is, Atlasz.

El kellett altatni, rák, áttétek a tüdőben, fulladás. Ment a huzavona, igen, nem. Sára a végsőkig elment. Még aznap is, amikor már el lett döntve, hogy igen, mert nem szabad húzni a szenvedéseit, még akkor is visszakozott. Hiszen jól van, felállt, békésen legelészik. Körtelefon a családnak, mégsem lesz altatás. Aztán mégis. Mégsem.

Végül igen.

Ott voltunk mindnyájan. Az egész család, összes tesó, szülők, és a barátok. Szüri mit sem sejtve sárgarépát falatozott Sára tenyeréből.

Megrendítő volt, de mit is várhattunk volna mást?

Ám volt ennek a fájdalmas aktusnak egy különlegesen szép aspektusa is. Ritkán van mód megtapasztalni ilyen erőteljesen a család támogató erejét. Nem csak Sára érezte ezt a hatalmas erőt, a családja és barátai szeretetét, hanem mi magunk is vigaszt találtunk egymásban. Mindig is tudtam, és hangsúlyoztam gyásztanácsadóként, hogy a támogató társas kapcsolatrendszernek van a legnagyobb szerepe a veszteségek elviselésében. Felemelő és megtartó tapasztalás, hogy számíthatunk a szeretteink érzelmi támogatására.

Sára nem csak a lovát veszítette el, hanem szinte az identitását is, hiszen kilenc éves kora óta azok közé tartozik, akiknek lova van, és az életük körülötte forog. Most 25 éves, és újra kell kezdenie az életét. Ám még ilyen gyásztól sújtottan is elmondta, mennyire fantasztikus volt az, ahogy ott volt mindenki, aki fontos volt számára és megélhette ezt az összekapaszkodást.

A harmadik „családság” téma vidámabb, de szintén az összefogásról szól. Sára lánykánk a párjával egy erdőben lévő kis házrészbe költözik, ami a srác családjáé. Nagyon érdekes az egész, haladunk befelé az erdőben egy bekötő úton, és egyszer csak, mikor már nem tételezel fel élő ember jelenlétét, egy kis tisztáson felbukkan egy pár házból álló kis település. Valaha itt bánya volt, és a bányászok laktak itt. A bánya rég bezárt, de a házak ma is lakottak.

Az üres házrész lepukkant, mert utoljára egy 5 gyerekes szegény család lakott benne, akik nem tudtak elég gondot fordítani rá, úgyhogy fel kell újítani. Szép nagy kert van hozzá, ami az erdőbe nyúlik.  Ja, ezt a szépséget inkább csak vizionáltam, mert most elvadult, és tele van lommal. Vagyis volt. Vasárnap ugyanis felsorakozott ott az egész család, és csurig megpakolta az odarendelt hatalmas konténert. Életveszélynek kitéve – darazsak tömege, nyakig érő csalán, növénnyel benőtt váratlan gödrök, és ásott lukak –, igen lelkesen és jó hangulatban hordtuk a sok lim-lomot. Én különösen, mert én kifejezetten szeretek lomtalanítani, következő életemben kukás szeretnék lenni. Ha nem táncos.

A karjaimon a csaláncsípések még éjjel is lüktettek, égtek. De én még ezt is szeretem. Nem viccelek. Vagy legalábbis megérte.

Hát szóval, jó dolog azért ez a családság cucc.

Hagyj üzenetet