egy magas hullám tetején

egy magas hullám tetején

Hullam Tetejen

Egy jó nagy hullám tetején szörfölök egy ideje, csomó jó dolog történik velem, úgy érzem magam, mint ez a lány a képen. Csak nem vagyok ilyen fiatal és csinos, de tán csak nem bolondultam meg, hogy magamat applikálom ide ilyen lenge öltözékben, na, ennek is elmúlt már az ideje. Szörfölni amúgy sem tudtam soha.

Na, hát szóval mik is ezek a jó dolgok? Elkezdődött a szomatodráma tréner képzés, múlt pénteken volt az első alkalom. Egészen nyárig tart, havonta egy alkalom, 13-21 óráig. Lelkesen próbáltam befogadni a sokféle impulzust, tanítást és gyakorlati tapasztalatot. Sokan vagyunk, ötvenen, ez mondjuk nincs annyira ínyemre, de elfogadom. dr. Buda László profi, a szemlélete követendő és a humora is kiváló. Saját kisebb nagyobb testi nyűgjeinkkel kapcsolatban próbáltuk elsajátítani a gyakorlatban is a módszert, én a bal szememmel elégedetlenkedtem, egészen dühös voltam a szememet megtestesítő személlyel, kedvem lett volna taszajtani egyet szegényen, no, hát ez nem éppen a gyógyulás legrövidebb útja, a tanultak alapján mostantól nagyobb tisztelettel bánok a szememmel, és szidalmazás helyett inkább megpróbálok valami együttműködést kieszközölni vele.

Rögtön másnap kezdődött egy két napos Válás és újjászületés trénerképzés, itt viszont én voltam a csoportvezető és az exuram. Ketten csináljuk, és jól megy ez a fajta együttműködés. Ez a harmadik trénerképzés, és még mindig csak formálódik, de most végre kezdek elégedett lenni vele.

Viszont jó érzés volt túl lenni ezen a három egymást követő, élményt nyújtó, de azért megterhelő napon, és rávethettem magam a Mindhalálig regényem végső simításaiba. És leadtam! Huh! Előtte ért a jó hír, hogy elfogadta a Libri vezetősége a címet, úgyhogy most már így beszélhetek az október 30-án megjelenő könyvemről.

Na, most ha bárki is azt hinné, hogy végre hátradőlök és megpihenek, hát nem, bár ezt terveztem, amikor nagyon szenvedtem a regényírással, de most mégis máris elkezdtem a következő könyvemhez az előkészítő munkálatokat. Veszteséget elszenvedett gyerekekkel, kamaszokkal készítek interjúkat (haláleset, válás). Ezen kívül felnőttekkel is, akik gyerekkorukban éltek át súlyos veszteséget, mivel ők már rálátnak jobban a történetükre, annak következményeire, és a megküzdési módjaikat is el tudják mesélni. Iszonyúan hiányzik olyan kutatás, szakirodalom, vagy ismeretterjesztő irodalom, amely a gyerekek gyászával foglalkozik, de nem elméleti alapon, hanem valóban megmutatva, mi zajlik egy szülei válása, vagy haláleset miatt gyászoló gyerek lelkében. Ez nem olyan téma, amely gazdaságilag is megérné a kiadást (megjegyzem a könyveim többsége ilyen, fontos, kell, de nem egy biznisz, sem a kiadónak, sem nekem), ezért kicsit aggódtam, mi lesz a kiadással. De pillanatok alatt felzárkózott minden a jó cél érdekében, és hihetetlen, megtisztelő támogatásban van részem – ez is az egyik ok, amiért a hullám tetején érzem magam.

Már néhány fiatallal felvettem a kapcsolatot, rövidesen elkezdem az interjúk készítését. Megvettem a vonatjegyemet Berlinbe, november első napjaiban utazom egy férfihez, akinek gyermekkorában váltak a szülei. Rendkívül fájdalmas, ám mindenki számára tanulságot nyújtó a története.

Az október és november nekem amúgy nagyon zsúfolt szokott lenni, ekkor hívnak a legtöbb helyre előadást tartani, író-olvasó találkozóra, meg a tévébe, rádióba is a Halottak Napja miatt. Októbertől ezen felül kezdődik egy másik hónapokig tartó munkám, a Vakok Intézetében fogok egy társammal közösen veszteségfeldolgozó csoportot vezetni. Telik rendesen a naptáram. Félek is kicsit, mert nem szeretem, ha hajszolt az életem. Ki szereti? Közben csinálom a szokásos képzéseimet (gyászcsoportvezetők képzése), a válást, szakítást feldolgozó csoportokat, meg egyénileg is segítem azokat, akik engem szemelnek ki erre. Végül ott a vannak az egyesületi munkák, benne az önkéntes vállalásaim.

Hát ezek csuda jó dolgok mind, csak néha sokan vannak. Jut eszembe, hogy ezeken az örömeimen túl most újra megengedem magamnak a szépirodalom olvasását. Tartottam egy pár hónapos szünetet, visszavittem a könyvtári könyveket, és nem hoztam ki újakat, mert úgy éreztem, a szakirodalomra kellene egy kicsit fókuszálnom, sok új könyv halmozódott fel az éjjeliszekrényemen, és hiába sóhajtoztak utánam, nem méltattam elég figyelemre őket. De most eléggé szorgalmas voltam a nyáron, bekebeleztem néhányat, úgyhogy irány a könyvtár!

Végül az újkeletű vegánságomról. Az nem kunszt, hogy húst nem eszem 25 éve, de az már azért elég nagy kihívásnak tűnt, hogy megmásszam a vegánság irdatlan meredeknek tűnő hegyét. De egyre inkább azt látom, hogy szó sincs hegyről, még csak dombról sem. Gasztronómiai veszteség nélkül megoldható ez a dolog, és csupán megszokás dolga. Élvezetet jelent az is, hogy kipróbálok új dolgokat, főzök, sütök magamnak. Ehhez persze az is kellett, hogy felszabaduljak kissé az anyaság alól, mert ki a fenének lenne kedve magának külön főzöcskézni még, miután a családnak megfőzte a nekik kedves ételt.

Most pedig megyek és csinálom a nyáron elsajátított TM-et. (Transzcendentális meditáció.) Bevallom, semmi jót nem tapasztalok. Repülök a magas hullám tetején, és közben mondogatom: Hát, én semmi jót nem tapasztalok, túrót sem ér ez a meditáció!

Hagyj üzenetet