elfelejtettem, hanyas a lábam

elfelejtettem, hanyas a lábam

Polcz Alaine emlékestet szervezünk, és ennek apropóján újraolvastam a Partitúra című könyvet, amelyet én írtam Alaine-ről. Érdekes, hogy a saját könyvem is mennyi meglepetést tud okozni, ha évekig nem olvasom. Azt már nem találom érdekesnek, hozzászoktam, hogy Alaine halála után is milyen sokat jelent nekem, és mennyire jelen van az életemben a tanítása, és ő maga is. Hányszor kellett újrakezdenie az életben! Hányszor állt talpra, és kezdett bele valami újba, ahol aztán ugyanolyan nagyot alkotott, mint az előző munkájában! Többször kellene olvasgatnom az életét, annyira inspiráló. (Mondjuk abban hasonlítunk, hogy elperecelni én is szoktam, éppen eleget.)

No, de nem csak ezzel foglalkozom, hanem sok egyébbel is. Ha már végre feljöttem ide a blogra, akkor beszámolok erről-arról, ámbár nem szolgálhatok nagy izgalmakkal. Nekem ez talán szerencsére, a blogom olvasójának kevésbé. Átolvastam például két kéziratot. Egyik az enyém, és csupán annyi dolgom volt vele, hogy átnézzem az olvasószerkesztő által javasolt javításokat, mielőtt nyomdába megy az új könyvem. A másik írás egy írójelöltnek a kézirata volt, ami nagy örömömre szolgált, mert nagyon értékesnek találtam. Aztán voltam vidéken egy konferencián előadást tartani, ami szép volt, jó volt, ám visszaérve Budapestre a dugóban a többszörösét töltöttem az autóban, mint az egész vidéki utazás volt együttvéve, pedig nem a szomszédba utaztam. Mi is volt még? Ja, igen. A Hospice Világnap alakalmából a Rózsavölgyi Könyváruházban egy szép műsor, két jó előadással és remek operaáriákkal. És ha már a Belvárosban jártam, gondoltam, nézek magamnak csizmát. Bementem pár boltba, egyik sem tetszett, de gyanítom, inkább az árak nem tetszettek. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy meglepetésemre elfelejtettem, hányas a lábam. Most vagy annyira régen vettem lábbelit, vagy elkezdődött a teljes elhülyülésem. Hazajöttem, levetettem a cipőm, és megnéztem a talpát, és felsóhajtottam. No, nem attól, hogy nem szenvedek Alzheimer kórban, hanem attól, hogy 41-es számot láttam a cipőmön. A boltban ugyanis azt tapasztaltam, hogy a női cipők 41-ig vannak, elvétve egy-két 42-es, és komolyan aggódtam, hogy az én lábam 42-es.  És nem! Beleférek a normába!

És persze túrázom is rendíthetetlenül itt a lakásunk előtti hegyekben, ezért aztán a testem és lelkem nagyon friss, de majd kitalálok valamit az agyam tornáztatására is, és akkor ott is rendben leszek, és nem fogom elfelejteni a méreteimet.

Hagyj üzenetet