Babák, akik születni vágytak – elle magazin

Babák, akik születni vágytak – elle magazin

Elkerülhetjük-e vajon a sorsunkat?

Babák, akik születni vágytak

Látva anyáink, nagyanyáink szenvedéseit, ujjongva üdvözöltük az antibébi tablettát, nem sejtve, hogy bár sokaknak nagy segítség, nem minden esetben hoz megoldást.

     „Elég meglátnom egy gatyát, már teherbe esem. Gyógyszert nem szedhetek a trombózisom miatt, a spiráltól meg vérzek. Igyekszem a magmaradt lehetőségekkel zsonglőrködni. Az orvos nem fukarkodik a tanácsokkal. Jobbnál jobb ötletek, itt van mindjárt az első, a zselé. Eltűnök, diszkréten felhelyezem. Kívánatos vagyok, hódító, bódító. Kis idő múlva a combomon folyik végig a zselé. Ekkor még rajtam a szoknya, szendén húzogatom lefelé. Van tabletta is, ez még jobb, ha megolvad, fehér patakként csurog ki.

     Halljuk eleget, hogy felelőtlen, aki teherbe esik, noha nem akar gyereket. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak ügyetlen, mert én például nagyon igyekszem, aztán mégis… Ott ólálkodik például veszélyként az előváladék, az óvszert még ki sem csomagoltuk, de az előváladékban a szorgalmas kis huncutkák már tudják a dolgukat, és aztán azt már ki nem szerkeszti onnan senki. Eső után köpönyeg, mondhatjuk, miközben az esőkabátot cibáljuk fel a már vétkes, ám e miatt cseppet sem lapító bűnelkövetőre.

     Igazi rejtvényfejtést az időmeghatározások adják számomra. Azt írják: 20 perccel előtte. Latolgatom a helyzetet, a jelen pillanathoz viszonyítva vajon mit hoz a jövő, mi lesz 20 perccel később? Elképzelhető? Akar ma egyáltalán? Ha igen, az már 5 perc múlva várható, vagy húsznál is több? Vagy azt mondja egy másik használati utasítás, hogy egy órával előtte. Tablettával a lábam közt várok. A tabletta is vár sorsa beteljesedésére, majd csalódottan kicsurog a cipőmbe, még előtte, sőt mi több, helyette, mert aznap nem történik semmi.”[1]

 

A történet persze nem ennyire vidáman folytatódik, mint ahogyan indul. Amikor egy nő önfeledten összefonódik egy férfival, a meghittség pillanataiban nem gondolja, hogy a szenvedélyes történet a műtőasztalon folytatódik.  A szexuális együttlét ugyanis többnyire nem gyermeknemzés céljából történik, de megfelelő elővigyázatosság hiányában − sőt, néha amellett is − megtörténik a nem várt fogantatás. A pár ilyenkor döntéshelyzetbe kerül, és a döntés eredménye sokszor a terhesség-megszakítás. Ennek oka lehet a szociális helyzet, a partner elutasítása, egyedüllét, fiatal kor, karrier, szégyen, félelem, éretlenség, de történhet az anya vagy a magzat egészsége érdekében is.

A műtét igen nagy megpróbáltatás a nőknek. Mivel ellenkezik anyai ösztönükkel, mindent latba kell vetniük, hogy lelkileg elviselhetővé tegyék. Sokan nem engedik be a tudatukba, hogy mit tesznek, nem képesek a magzatra mint potenciális gyermekre gondolni, csak megoldandó problémára, amin minél előbb túl akarnak jutni. Ez nemtörődömség, közömbösség látszatát kelti a kívülállókban.

 

Kapkodtam fűhöz-fához, nem gondoltam a kis élőlénnyel a méhemben. A terhességre gondoltam, mint szörnyű állapotra, mint egy fatális balesetre, egy csapásra, ami érte kis családunkat, és amit mindenáron meg kell oldani! Folyton arra gondoltam, miért pont én, miért pont velem történik ilyesmi? A magzat, mint élő emberke nem létezett, egy sűrű, nehéz függöny volt előttem, magam húztam az arcom elé, hogy ne lássam, így ne fájjon, hogy el tudjam viselni.[2]

 

Mások nagyon is tudják, mire szánták el magukat, és ennek a tudatnak a terhe alatt teszik. A lelki megterhelés mellett végig kell szenvedniük a kórházi procedúrát, az egészségügyi személyzet esetleges megvetését, a megalázó helyzetet, és a fájdalmakat. Többnyire egyedül, támogató partner, vagy családtag nélkül. Nem csoda tehát, ha a műtét után megkönnyebbülést éreznek, még az is, akinek a döntése gyötrelmes lelki tusa után született.

Sajnos azonban választásukkal többnyire súlyos árat fizetnek. A tünetek csak később jelentkeznek, bár sokszor nem hozzák összefüggésbe a terhesség-megszakítással. A művi abortusz komplex pszichoszomatikus reakciókat vált ki, amelyet post-abortusz szindrómának (PAS) neveznek. A tünet-együttesbe úgyszólván minden belefér; szorongás, szomorúság, alvászavar, fejfájás, hasfájás, elszigeteltség, bűntudat, rémálmok, táplálkozási zavarok, függőség, öngyilkosság, ismétlődő abortusz, párkapcsolati problémák, szexuális zavarok, és így tovább. Ezek tartósan is fennmaradhatnak, sőt krónikussá válhatnak, annál is inkább, mivel ezzel nem foglalkoznak a szakemberek, továbbá maga a bajba jutott sem fordul segítségért. A terhesség megszakítás következményeit a férfiak is megszenvedhetik, de ők még kevésbé kapnak támogatást, mint a nők.

Megtörténik, hogy a vágyott gyermek szülei ugyanarra a sorsra jutnak, mint azok, akiknél csak véletlen balesetnek tekinthető egy kisbaba jelentkezése. Míg anyáink, nagyanyáink szép álmaikban megjelenhetett az antibébi pirula − bár csalódott ébredéssel, ó, ez csak álom! − ugyanakkor nem valószínű, hogy verejtékezve riadtak fel egy olyan álomból, amely egy modern Taigetosz képeit vetítette elő. Ezt ugyanis az amúgy nagyon is örvendetes tudományos fejlődés hozta magával. Két ilyen helyzet van, az egyik, amikor a több éves meddőségkezelés eredményeként többes ikrek megfoganása miatt kényszerül az anya arra, hogy megváljon egyiküktől, másikuktól. De melyiket ítélje életre, és melyiket halálra? Fájdalmas választásának lelki terheit sokáig, vagy akár örökre hordozhatja az anya. A másik helyzetet a magzati diagnosztikai fejlődés teremtette. A szülők éppen úgy dönthetnek beteg gyermekük sorsáról, ahogyan a spártaiak tették, de nem egy időben megszületett kisbabát kell kitenniük egy kijelölt helyre, hanem egy életre készülődő magzatot kell hozzásegíteni ahhoz, hogy ne élje meg a saját születését.

Sokak számára megnyugvást jelent, hogy a technika áldásának köszönhetően végigkísérhetik magzatuk fejlődését, és nem kell attól tartaniuk, hogy születése után szembesülnek egy esetleges rendellenességgel, míg másoknak a vizsgálatok állandó és felesleges stresszet jelentenek. De az igazi baj akkor történik, amikor kiderül, valami nincs rendben a babával! A gyógyítás legtöbb esetben lehetetlen, ezért a szülők fájdalmas döntési helyzetbe kényszerülnek. Tökéletességre törekvő, sikerorientált világunknak a beteg, sérült gyermekre nincs szüksége, ezért a szülők többsége megválik gyermekétől. Vannak, akiknek a döntés csekély „hibával” is egyértelmű, örülnek, hogy „kiszűrték” a bajt, mások még az élettel összeegyeztethetetlen betegség esetén is végsőkig ragaszkodnak gyermekükhöz.

A rendellenesen fejlődő babáktól való megválás azonban csak látszólag egyszerűbb, mint görög elődeinknek. Ha a magzat betegségét a 12. hétig ismerik fel, akkor művi abortusszal válhat meg tőle az anya. Ha azonban már ennél idősebb terhességről van szó, meg kell szülnie. Ez a 20. hétig lehetséges, illetőleg kivételes esetekben a 24. hétig. Az anya, aki aláírta gyermeke halálos ítéletét, nem tudja, hogy lelkében ragaszkodik hozzá, ezért vajúdása napokig tarthat. Kisbabája felerősödött rugdosása, vergődése következtében mélyen átéli küzdelmét, de egyúttal azt is, hogy ő okozza a szenvedését és ő az, aki a halálba küldi.

Mikor elment mindenki, egész testemmel ölelni próbáltam a babámat, miközben halálfélelemben vergődött. Bevittem egy discman-t és Mozart Requiemjét hallgattattam vele. Ha már semmi szépet nem tudok megmutatni neki a világból, legalább a legcsodálatosabb zene búcsúztassa őt, amit valaha ember írt. Másnap ismét zselével tágítottak, a gyerek még mindig élt. Volt még egy napunk és éjszakánk együtt haldokolni.[3]

 

A nehéz szülést azután legtöbbször még nehezebb gyász követi, bűntudattal, haraggal, keserűséggel. Az elszenvedett, és feldolgozatlan traumának sokféle következménye lehet, például életre szólóan sérülhet az önértékelése, a meglévő gyermekeivel szemben rossz anyának érezheti magát, tönkremehet a párkapcsolata, pszichoszomatikus betegségek és lelki problémák gyötörhetik. Nagyon nagy hatással van a gyermekvállalásra, egyesek soha többé nem vállalnak gyermeket, mások azonnal akarnak, de amint megfogannak, beléjük költözik a rettegés. Befolyással van a szülésre magára is, elakadhat a folyamat, aminek császármetszés lehet a következménye.

Tapasztalataim szerint a gyászfeldolgozás könnyebb azoknak, akik úgy döntenek, vállalják gyermeküket súlyos betegen is, és a halál a születése utáni időkben következik be. Ez egy természetes út, és a gyászt nem súlyosbítja a bűntudat. Más esetben éppen az életben maradt beteg gyermek ad okot a soha véget nem érő gyászra. Ilyenkor nem az eltávozottat kell meggyászolniuk, hanem az örökre elveszett egészséget, a reményt, hogy valaha is ép felnőtté cseperedhet gyermekük, és sokszor ezt a gyászt újabb veszteség követi, amikor az egyik szülő elmenekül a helyzetből. Jelen van a családban az örök aggodalom a gyermek fejlődéséért, és azért, mi lesz vele a szülők halála után? Más családok elfogadják a mozgássérült és/vagy fogyatékkal élő gyermekük által rájuk mért sorsot, szeretetben nevelik őt, és felismerik, hogy a megterhelő nehézségek ellenére mennyit gazdagodik az egész család.

A tudományos fejlődést örömmel üdvözöljük, azonban nem szabad elsiklani afölött, hogy az érzelmi ára igen nagy. A probléma drámai voltával ellentétben erről semmi szó nem esik, így a szülők végtelenül elhagyatva érzik magukat mind a döntési helyzetükben, mind döntésük következményeiben − bármit is választottak. A döntés felelőssége óriási, a dilemma szinte megoldhatatlan, hiszen nem csupán arról van szó, képesek vagyunk-e vállalni gyermekünket bármi áron is, hanem az ő életéről, esetleges szenvedéseiről. Vajon mit választana ő? Egyáltalán, elkerülhetjük-e a sorsunkat − mi, szülők, és a gyermekeink? Olyan dilemmák ezek, amelyek transzcendens kérdéseket is felvetnek, és amit mindenkinek magának kell eldöntenie.

„Egyébként ezt hit nélkül nem lehet végig csinálni. De különben is azt gondolom, olyan nagyon nincs menekvés az elől, ami ránk van szabva. Tudod, mit mondanak pap ismerőseink? Nagyon sok öregasszonynak kulcsproblémájává válik a fiatal éveiben elszenvedett abortusz. Nem tudnak maguknak megbocsátani. Vagy így, vagy úgy, de szembe fogjuk találni magunkat a tetteink következményeivel. Ha nem vállaljuk fel a beteg gyermekünket, lehet, hogy könnyebb életünk lesz, de úgy járunk, mint ezek az idős asszonyok: jóvátehetetlenül elhibázunk valamit, amit aztán halálunk felé tartva keservesen bánunk.”[4]

A fenti idézet egy olyan anyától származik, akinek a hetedik és nyolcadik gyermekénél down szindrómát állapítottak meg, de ő vállalta őket. Mindkettő kicsattanóan egészséges. Mert a magzati diagnosztika korlátait még nem is említettem: megtörténhet, hogy az egészségesnek diagnosztizált babák betegen születnek meg, de az ellenkezője is; a negatív jóslat ellenére a szülők egészséges gyermeket ölelhetnek a karjaikba.

Singer Magdolna

 

 


[1] Részlet a szerző Asszonyok álmában síró babák című könyvéből. Jaffa Kiadó, 2006.

[2] Részlet a szerző Asszonyok álmában síró babák című könyvéből. Jaffa Kiadó, 2006.

 

[3] Részlet a szerző Áldatlan állapot című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2008

[4] Részlet a szerző Áldatlan állapot című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2008

Hagyj üzenetet