emlékezem

emlékezem

Tegnap Polcz Alaine-re, ma Szigeti Editre, a Hospice Ház főnővérére.

Alaine öt éve halt meg, ősszel. Azóta minden szeptemberben emléktúrával emlékezünk rá néhányan. Összegyűlünk Kisorosziban, ahol Alaine-nek és Mészöly Miklósnak volt hétvégi háza. A mellette lévő faházat Polcz Alaine kedves barátnője vásárolta meg, nála szoktunk találkozni, és megemlékezni Alaine-ről. Ezek persze már nem szomorú együttlétek, hanem eszem-iszós-beszélgetős, vidám találkozások, amelynek része az is, hogy gyertyát gyújtunk Alaine kerti emlékhelyén, és elsétálunk a sziget végébe, ahol a Duna körbeöleli a földrészt. Útközben kikericsekben gyönyörködünk, magunkért is, de Alaine-re emlékezve, aki nagyon szerette ezeket az ősszel nyíló szép lila virágokat. Remélem, köztünk volt ő is, ha láthatatlanul is, én minden esetre úgy éreztem.

Ma pedig a Hospice Házban voltam, ahol Szigeti Edit főnővér hamvainak egy részét helyeztük el a kertben. Egy gyönyörű kőpad is készült az emlékére, rajta a keresztneve: Edit.

Nekem gyakrabban kellene temetésekre járnom, mert mindig történik ott velem valami. Nem jó szó, hogy velem, inkább bennem. Soha nem a halál szomorúsága uralja az érzéseimet, sokkal inkább az élet szépsége kerül előtérbe és az életnek azon értékeire pillantok rá, amelyeket sokszor eltakar a hétköznapi rutin. Egy kis három tagú zenekar játszott, hegedűn, zongorán és bőgőn talán. Ahogy ott álltam a szemben a kőpaddal, rajta Edit nevével és az odahelyezett fényképével, és hallgattam a szép zenét az őszi parkban a kellemes napsütésben, sikerült messzebb is tekintenem, túl a megszokott, szűk horizontomon, messze-messze, ahová csak ritka, ihletett pillanatokban vagyok képes betekintést nyerni.

Eszembe jutott aztán valami. Soha nem tudtam, miért járnak az öregasszonyok temetésekre, miért mennek vadidegenek közé szipogni, elérzékenyülni, siratni a vadidegen eltávozót? Azt hittem, csak múlatják az időt, szeretnek elérzékenyülni, sőt, ki tudja, valamiféle perverz kielégüléshez jutnak, lám nem ők, még mindig nem ők, valaki más.

Most azt gondolom, ezért a misztériumért mennek, amit én átéltem, és élek át minden egyes temetésen. Ők már előbb felismerték, mint én, hogy az élet igazi nagy történései azon a határmezsgyén történnek, ahol az élet és a halál egyszerre mutatja meg az arcát. Ezért a felfénylésért vállalják, hogy nevetségesekké válnak, hogy furcsán pillantanak rájuk. Nem csodálkoznék, ha 10-20 év múlva én is egy ilyen öregasszonyokból álló kis csoportban totyorognék a temetéseken.

 

 

 

 

 

Hagyj üzenetet