én vétkem

én vétkem

En Vetkem A Regenyek Regenye Jaume Cabre

Kaptam ajándékba a Libri Kiadótól egy könyvet, amikor bementem megbeszélni a héten megjelenő regényem marketingjét. A könyv, amit kaptam: Cabré: Én vétkem. Erre vágytam, mert olvastam róla, és igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nyolc évig írta a szerző, méghozzá folyamatosan.

Vaskos könyv, majd 700 oldal, és a mérete is termetes. De nem csak súlyra nehéz, olvasni sem könnyű. A szerző megtisztel azzal, hogy feltételez némi intelligenciát az olvasónál, és nem rág szájba semmit. Még hogy nem rág szájba, egyenesen lazán veszi, hogy a szereplők egyes szám első személyben, vagy harmadikban szólalnak meg egy rövid bekezdésen belül, hogy éppen mi a visszaemlékezés és mi a jelen, hogy éppen ki szólal meg… Nem bíbelődik átvezetésekkel, sorkihagyással a váltásoknál. Kellett némi befektetés, hogy eljussak a flow-ig. De mostanra, túl az első kétszáz oldalon már megfejtettem a szerző titkos kódjait, és egész lazán veszem az akadályokat. No, de nem elriasztani akarok senkit a könyvtől, ellenkezőleg, azért írok róla, hogy ajánljam, egészen rendkívüli mű. (Amúgy úgy látszik, mostanában ezek a ménkű nagy könyvek kerülnek a látóterembe, amit most cipelek vissza a könyvtárba, az hasonlóan nagy kaliberű mind formátumban, mind tartalomban. Jonathan Franzen: Szabadság című könyvét a 21. század nagy amerikai regényének tartják, méltán!)

És mit csinálok, amikor nem erőlködve olvasok egy könyvet, miközben szórakozásnak nevezem? Mivel régen írtam ide, rakás dolgot felsorolhatnék, igencsak tevékenyen telnek a heteim. Képzések (amiket én tartok, és amin résztvevőként veszek részt), előadások (lásd, előző zárójel), interjúk (amiket én készítek, és amiket én adok).

Az interjúk, amiket én csinálok, következő könyvem anyagai (gyermekek veszteségei), és bár igen fárasztó szaladgálnom mindenfelé, hogy találkozhassak azokkal, akik hajlandóak beszélni magukról, ugyanakkor elképesztően izgalmas, és sokat tanulok ezekből a találkozásokból. Gyerekekkel beszélgetek, akik nagyon nehezen tudják szavakba önteni érzéseiket, és felnőttekkel, akik gyerekkorukban éltek át veszteséget, ők viszont már nagyon differenciáltan tudnak mesélni az akkori érzésekről is és arról, hogy aztán milyen következményei lettek a történteknek. Tegnap Pomázon voltam egy családnál, szombaton Nagykovácsiban, ma Pestlőrincre megyek egy iskolába. Ja, és voltam Berlinben is, ami kissé kalandosra sikeredett. A vendéglátó két srác tünemény volt, nagyon jól éreztem magam, igazán törődően, gondoskodóan bántak velem, és még finom vegán vacsorát is főztek a kedvemért. Az interjú remekül sikerült, és volt időm két teljes napot bóklászni is a városban. Megfigyeltem, hogy épp úgy, ahogy nyáron Párizsban, itt sem a város aszfaltjának a koptatása jelentette az igazi élményt – bár megcsodáltam azért a régi épületeket -, hanem az óriási park, amelyben a fák az őszi színeikkel kápráztattak el.

Hazafelé kalandos volt az utam. Az állomáson kérdeztem az információs hölgyet, melyik vágányról indul a vonatom. Válaszként legalább 20 percet böngészte a monitort, majd telefonálásba kezdett. Fél óra múlva elmondta, hogy menjek el metróval a főpályaudvarra, majd busszal Drezdába. Gondoltam, vagy az én angol tudásom ilyen katasztrofális, vagy ez a nő félreértett valamit. Állítottam, hogy nem Drezdába megyek, főleg nem busszal, ha egyszer itt a vonatjegyem, de ő kitartott az elmebeteg állítása mellett. Felhívtam a vendéglátó srácot, hogy beszéljen már a hölggyel, ő jól beszél angolul. Kiderült, a nő viszont nem, éppen csak annyit tudott, amennyit velem közölt, viszont a srác meg németül tudott keveset. Eléggé kétségbeejtő volt a helyzet, el is határoztam, nem csavargok én már többet a világban, láttam már eleget, sok országban voltam, maradok ezentúl a fenekemen, és majd filmeket nézek otthon a kényelmes fotelból, ha újabb, ismeretlen vidékekhez támadna kedvem. De előbb még haza kellett  jutnom, úgyhogy kerítettem egy férfit, aki németül is és angolul is beszél, odavonszoltam az információs pulthoz, hogy fejtse meg nekem a rejtvényt, amit a hölgy feladott. A férfi aztán elmondta nekem ugyanazt a hihetetlen dolgot, hogy menjek el a főpályaudvarra, majd keressem meg a közelében lévő buszállomást, és menjek el Drezdába. A franc se akart Drezdába menni, különben is voltam, a képtárban sokat bóklásztam, de momentán nem vágyom erre, főleg nem éjszaka, mire odaérek. Felhívtam a vendéglátó srácot, összekapcsoltam a két férfit, így végül én magyar nyelven megtudtam, amit kell. Sztrájk van, nem megy vonat Budapestre. Na basszus!

Visszavergődtem a főpályaudvarra (azért az sem olyan egyszerű, mintha itthon kellene megtalálnod egy helyet), az ottani információs viszont olyan jól beszélt angolul, hogy még nekem is képes volt pontosan elmagyarázni, hol találom a Drezdába induló buszt. Ami amúgy egy csili-vili, igen kényelmes busz volt, így megnyugodva dőltem hátra az emeleti részben, hogy aztán pár óra múlva 2-3 órai várakozás után végre a budapesti vonat fekvőhelyén is bekuckósodhassak. Hajlamos vagyok azonban az önsorsrontásra időnként, mert hiába futottam be a reggeli órákban elgyötörten, délután mégis egyesületi konzultációra, majd vezetőségi ülésre mentem, de mint azt megtudtam a visszajelzésekből, elgyötörtségnek nyoma sem volt rajtam.

Éppen ellenkezőleg sikerült a pár nappal korábbi keszthelyi előadásom. Nem annyira jó a szemem, és nagyon utálok sötétben vezetni, főleg hosszú úton. És persze az előadás este van, amikor már nincs hazafelé se vonat, se busz. Ám ezúttal ügyes voltam, megkérdeztem egy kedves ismerősömet, lenne-e kedve engem hozni-vinni? És volt! Én csak kényelmesen hátradőltem a fiatalember mellett, rábíztam az életemet, és kellemes beszélgetéssel telt az oda-vissza út. Sőt, még a könyveim árusításának a maceráját is kézbe vette, nekem éppen csak az előadást kellett megtartanom a 150 résztvevő számára, meg utána dedikálni az általa eladott könyveket. Köszönet neki ezúttal is!

 

Hagyj üzenetet