felkészülés egy boldog öregségre

felkészülés egy boldog öregségre

Felkészülés egy boldog öregségre

Manapság botrány megöregedni. Botrány nem botrány, tesszük, mivel nincs választásunk. Persze, húzzuk, halasztjuk az időt, bevetünk ellene mindenféle praktikát, krémeket, testépítést, plasztikai műtétet, és így tovább, még talán a hazugságtól sem rettenünk vissza, hogy letagadjunk néhány évet.

Aztán ott van az a különös nyugtalanság is, ami úgy negyven felé ér el bennünket, az úgynevezett middle life krízis. Te jó Isten, már ennyi éves vagyok, és még mindig csak itt tartok? Az ember számvetést készít, mi az, amit megvalósított fiatalkori álmaiból? Rájön, hogy alig valamit. De míg eddig elhitte, hogy előtte az élet, és bármi megtörténhet, most kezd gyanakodni, lehet, hogy amit eddig nem ért el, azt már soha nem is fogja?

Világunk a fiatalságé, bármerre nézünk, a plakátokon, a magazinok címlapjairól, a tévé képernyőjéről  fiatalok mosolyognak ránk. Nem csoda, ha lehangoltságot érzünk, ha az arcunkon tükröződni látjuk az idő múlását. Azt hisszük, kimegyünk a divatból, kifutunk az életből. De miért hisszük ezt? Mert mindenütt ez a figyelmeztetés int felénk: Őrizd meg fiatalságodat! Vigyázd, őrizd, mert elveszítheted, és akkor jaj, mi lesz! Arról nem hallunk, hogy várhat ránk valami új és érdekes, hogy öregnek lenni nem csak azt jelenti, hogy gyengül a látásunk, és őszül a hajunk, esetleg jönnek a betegségek, hanem olyasmiket birtokolhatunk, amit fiatalabb éveinkben soha. Senki nem figyelmeztet, hogy ne azon iparkodjunk, hogy megőrizzük a fiatalságunkat, hanem készüljünk a jó öregségre, mert akkor egészen új kalandok várhatnak ránk! De csak akkor, ha kreatív módon megalkotjuk, megformáljuk saját öregségünket. Ha megőrizni nem a külső vonzerőnket akarjuk egy erőltetett menetben, hanem a szellem, a szív fiatalságát!

Mikor harminc éves lettem, azt mondtam, hú, ez nagyon jó, sokkal bölcsebb vagyok, ragaszkodom a koromhoz. De jó lenne itt megállni! Negyven évesen ismét azt mondtam, ez csuda jó, mennyivel bölcsebb vagyok, mennyivel többet tudok az életről, ez nagyszerű, de most már jó lenne, ha nem öregednék tovább. Aztán, mivel nem tudtammegőrizni ezt a kort sem, ahogy az előzőeket semhát egy óvatlan pillanatban ötven lettem. És mit ad isten, megint csak azt mondtam: Ez nagyszerű kor! Kezdtem gyanakodni: lehet, hogy hetvenen is ezt mondom? Nagy szerencsém volt, mert sokat beszélgethettem Polcz Alaine-nel, aki gyönyörű modellt nyújtott számomra arra nézve, milyen is egy boldog öregkor. Mindig biztatott: „Magdi, előtted az élet! Nem tudod, nem hiszed, de még fantasztikus évtizedek állnak előtted! Nézz meg engem, nyugdíjas voltam, amikor elkezdtem írni, és kezdtek megjelenni a könyveim, vagy amikor behoztam többekkel együtt Magyarországra a hospice mozgalmat, vagy amikor megalkottuk a gyásztanácsadói képzést. Most nyolcvan vagyok, és még mindig tele vagyok izgalmasabbnál izgalmasabb tervekkel!”

Alaine nyolcvanon túl már beszélt és írt az öregkor nehézségeiről is, hiszen ne titkoljuk el, ezek is vannak, ám élete utolsó pillanatáig nem hagyta, hogy ezek uralják az életét, hanem megőrizte rendkívüli életörömét és töretlen alkotókedvét.

Az öregedés témában egy másik barátnőm is nagy hatással volt rám. Azt mondta: „Tudom már, mi az életcélom! Normális öreg szeretnék lenni! Borzasztó, hogy imádott anyósom, apósom öregségére mennyire megváltozott! Apósom aktív korában gyárigazgatóként dolgozott, most nyugdíjasan nem találja a helyét, és feljelentésekkel szórakoztatja magát, morgós, rossz kedvű, és sajnos azt kell mondanom, kifejezetten rosszindulatú. Anyósom a gyerekeinek élt, most rájuk telepszik, követelőzik, semmi nem elég neki. Már az unokák is kamaszok, élik az életüket, ő meg feleslegesnek érzi magát.”

Magam is ismerek egy sebész professzort, aki épp, hogy a műtétjeit nem hagyja ott, ha nyűgös édesanyja telefonál, hogy magányos, és a kutya sem törődik vele. Csak az a baj, hogy ezt naponta megteszi.

Mi tesz minket boldog, illetőleg „normális” idős emberré?

Az idős korra már fiatalon készülnünk kell. Legfőképpen nem szabad veszni hagynunk a fiatalos kíváncsiságunkat, nyitottságunkat, érdeklődésünket. A világ olyan színes, olyan változatos, olyan kiismerhetetlen, hogy ezer élet is kevés lenne a feltérképezéséhez. Ha középkorú éveinkben megfáradunk, és egyre kisebb szeletet birtokolunk a világból, lassan azt hisszük ez maga a világ. Ha valakinek családanyaként fő foglalkozása a család ellátása, a gyerekek kirepülése után hirtelenjében légüres térbe kerül, csakúgy mint az, aki kizárólag csak a munkájába temetkezett. Vagy az, aki sikeres életet élt, de ezek a sikerek elapadtak, és nincs helyette más, csak a kétségbeesés, mivel teljesítmény centrikus életében nem volt módja megismerni az életet a maga teljességében.

Az ilyen idősek teherként nehezednek környezetükre, mert másoktól várják a megváltást. Kétségtelen, hogy az öregedés válsággal járhat, amely veszély, és esély is egyúttal. Fennáll a veszély, hogy nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és magányos, szorongó, a rossz jellemvonásainkat felerősítő idősekké válunk, de esély is, hogy életünk alkonyán megvalósíthassunk még azokból az álmainkból, amikre fiatalon nem jutott időnk. Vagy felfedezzünk olyasmiket, amikre korábban egyszerűen nem volt szemünk. Vagy olyan mélységű emberi kapcsolatokat építsünk ki, amelyre a rohanó években esélyünk sem lehetett.

Az idős kor felszabadító, megszabadulunk olyan kötelékektől, amelyet egész életünkben hordanunk kellett. Ezt a szabadságot fel kell fedezni, örömmel üdvözölni, és élni vele. Hivatásunk, munkánk, szerepeink egész életünkben egyfajta keretbe szorítottak, most itt a lehetőség, hogy olyasmiket is kipróbáljunk, amikről még csak nem is álmodoztunk. Felfedezhetjük alkotó, kreatív énünket, kiépíthetünk új készségeket, felvehetünk új szokásokat.

Ha idős korban feladjuk azt a belső kényszert, hogy minden áron teljesítsünk, ha búcsút tudunk mondani azoknak az elfoglaltságainknak, és szerepeinknek, amik felett eljárt az idő, akkor rátérhetünk egy másfajta útra, a szellemi-lelki fejlődés útjára, ahol egy egészen másfajta értékrend szerint éljük az életünket. A megszelídült vágyak lehetővé teszik az elmélyülést, a szemlélődést, a rácsodálkozást és megértést. Felfedezhetjük az élet mintázatának apró részleteit, rejtett szépségeket, amelyhez csak elmélyüléssel, nyitottabb lélekkel tudunk hozzájutni. A természet, és benne az ember csodája ebben a korban mutatja meg magát leginkább, most kerülhetünk közelebb valódi önmagunkhoz is, és elindulhatunk a transzcendens felé, amely – Jung szerint – minden emberi lény mélyen gyökerező igénye, és amely megment bennünket a magánytól, a szorongástól, a depressziótól.

Ráadás ajándékként, kiegyensúlyozottságunkkal, önmagunkra találásunkkal, és legfőképpen szeretet-képességünk növelésével olyan vonzó idősek leszünk, akiknek a társaságát nem elkerülik, hanem keresik a fiatalok.

Singer Magdolna

(Megjelent a Recept nélkül folyóirat 2010. márciusi számában)

Hagyj üzenetet