felszabaultan játszottam a tréningen

felszabaultan játszottam a tréningen

Párbeszéd

A jól végzett munka örömével lopom a napot, mert túl vagyok egy nagyszabású tréningen – két nap volt, reggeltől estig. Elfáradtam, pedig minden percét élveztem, sőt, voltak pillanatok, amikor gyermeki felszabadultsággal játszottam és nevettem. Pedig én voltam a tréner. :O))) (Az egyik.) És annak ellenére, hogy komoly téma volt, ahogy az hozzám illik: egy lehetséges iskolai gyász kezelése.

Legjobban egy jópofa játékon nevettem, ami az önmagunk ostorozásról szól, és trénertársam nagyszerű javaslatára került a műsorba. Amikor állandóan sutyorogjuk a saját fülünkbe a negatív mantráinkat, te nem vagy jó, neked úgysem sikerül, kicsi vagy te ehhez…

Ezt el is játszottuk, sőt, túlkarikíroztuk, nagyon vicces volt. Ennek kapcsán el is gondolkodtam, vannak-e nekem ilyenjeim. Nemigen, szerencsére. Általában nem bántalmazom magam. Viszont akadnak aggodalmaskodó gondolataim nekem is. Szerencsére vannak eszközök is a birtokomban, amikkel ezeket valahogy kordában tudom tartani. Néha tökéletesen, máskor kevésbé.

Ezt a jó kis gyakorlatot be fogom építeni a válás tréningbe is, azt hiszem. Ilyenkor végképp jellemző az önostorozás, a bűntudat, és ez a gyakorlat segít rávilágítani, hogy az önkínzásnak többnyire semmi valóságos alapja nincs. Várom nagyon a Válás és újjászületés csoport elindulását, ugyanis decemberben fejeződött be az előző csoport, és csak február vége felé indul a következő, azaz kimaradt két hónap, és ez arra volt jó, hogy rájöjjek, hiányzik nekem. Szóval várom, tervezgetem, például agyalok ezen a gyakorlaton is, hol lenne jó helye?

Másról is akartam írni. A filmezés – amit előző blogbejegyzésemben említettem – érdekes volt. A villamoson utaztam, álltam, ültem, kibámultam, bebámultam, amiről felvétel készült. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy a legvégén rápillantottam egy másik utasra, és láttam, hogy érdeklődéssel nézi, mi történik, és akkor jöttem rá, mennyire kikapcsoltam a környezetem, a legkevésbé sem zavart, hogy mások néznek, sőt, észre sem vettem. Ugyanez fiatal koromban halálra idegesített volna, “ciki” lett volna. Hát igen, mégis igaz az a kis írás, amiben sorba veszik, milyen a  tini, a fiatal nő, a középkorú, majd az idős, aki felveszi bíbor kalapját és fütyül a világra. Úgy látszik, elértem azt az élemedett kort, amikor már fütyülök a világra – noha nincs bíbor kalapom.

A nap csúcspontja az esti kávéházi beszélgetés volt, mert hogy micsoda remek nőkkel hozott össze a sors! (Bár nem tudom, miért nevezem sorsnak a rendező-szerkesztő-riporternőt, aki kitalálta és megcsinálta ezt a filmet velünk.) Még össze fogunk jönni újra együtt, amikor megnézzük a megvágott, elkészült filmet, jaj, de jó!

 

1 Comment

  1. Josie P. OchoaJosie P. Ochoa2013. 05. 05.

    – Üdv a valóságban! – vigyorgott haloványan. – Most pedig ha nem haragszol… – Ezzel ellépett mellettem és folytatta az útját a liftek felé, otthagyva összetört méltóságom darabjaival. Nem szoktam hozzá, hogy kikosarazzanak, ráadásul ilyen könnyedén, de nem volt időm siránkozásra. Sietve megkerestem a kétszáztízes szobát.

Hagyj üzenetet