hová lett a képzelőerőm?

hová lett a képzelőerőm?

Vakon

Az agyamat is elvesztettem a látásommal együtt. Legalábbis a fantáziámat, a képzelőerőmet. Érzékenyítésen voltam a Vakok Intézetében (veszteségfeldolgozó és egyéb csoportokat fogunk vezetni ott, ehhez kellett).

Szemtakaróval (vagy mivel, szemfedőt mégse írhatok) megvakítva egyenként vezettek el és be bennünket egy terembe, és leültettek egy-egy székre. Engem az ajtó mellé, méghozzá fura módon, nem a csoport többi tagjával kört alkotva, hanem mintha én lennék a jegyszedő néni. Ennyit felfogtam vakon is.  Másfél órát beszélgettünk így a csoportvezető instrukciói alapján. Megkérdezte, milyennek képzeljük el a termet. Na, ez az, ahol felsültem, szégyellem is. Valami kis sötét odút képzeltem, ablaktalan raktárhelyiséget. Egészen pontosan a térnek csak egy kis szeletét bírtam elképzelni, ahol kuksolunk a sötétben. Mikor levehettük a szemtakarót, akkorát döbbentem. Ragyogó, napsütötte teremben voltunk hatalmas boltíves ablakokkal, amelyek mögül bekandikáltak a virágzó fák.

Na, most nekem egész jó a fantáziám amúgy. Akárki akármit is mond. Bármit el tudok képzelni, ha becsukom a szemem. Vezetett meditációkban az én imaginációim pillanatok alatt születnek, képek özöne zúdul a fejembe. Ha mondjuk a szerveimmel kell kommunikálni például egy chi kung gyakorlat során, a két tüdőlebenyem copfos vidám ikerkislányokként nevetve kacsintanak rám. Most bekötötték a szemem, ezzel elszállt az agyam is úgy látszik.

Aztán mentünk az utcán, mit az utcán, utcákon át, sőt, sztrádán egy metropoliszban, legalábbis úgy tűnt a Hungária körúton átkelve az irgalmatlan autózajban és szirénázásban. Egyikünk volt világtalan, másikunk kísérte, visszafelé fordítva. Vezetni sem volt könnyebb. Állandóan meg akartam menteni a társamat, mert azt hittem, megbízhatatlanul képes lelépni az úttestre, mint a gyerekeim kiskorukban. A többieknek vásárolniuk is kellett, haha étcsokis Túró Rudit. Na, ezt tapogasd ki, még hogy étcsokis! És sikerült, beindult az érzékelésen túli érzékelés, vagy mifene, de sikerült. Igaz, csak miután az illető az egész sor Rudit bezúdította a kakaók közé. Ez azonban részletkérdés.

Kezdés előtt lófráltam a környéken, mert korábban érkeztem. Nosztalgiáztam, mert egy ideig Zuglóban laktunk, és az első két gyerekem odajárt iskolába a Hermina útra. Álltam az iskola kapujában és csak bámultam befelé. Évtizedek teltek el azóta. Hol vannak már azok a kicsi srácok! Pár házzal odébb áll egy templom. Egy napon hazafelé tartva egy osztálytárs anyuka invitálására betévedtünk oda. Egy darabig csak hallgattuk a papot, de aztán a kislányom nagy hangon felkiáltott: Anyúúúú! Nem tetszik a mísor!

Húztunk gyorsan kifelé. Tény és való, gyermekszínházba sűrűn jártunk, míg templomba…

Hagyj üzenetet