hülye leszek lehajolni

hülye leszek lehajolni

Udvariasság

A férfiemberek új típusával volt szerencsém ma megismerkedni. Kezemben sok cucc, érdeklődés, recepciós/információs segít. Harmincas fickó, támasztja kívülről a pultot. Én közben a sok cucc közül egyet leejtek. Nem az ismerkedés végett, szimpla ügyetlenkedés okán. Férfiember kedves, szolgálatkész, azonnal mondja is: Leejtett valamit, hölgyem! És mozdulatlan, mint aki gyökeret eresztett, nem csak a talpából, de a hátából is, egyenesen be a pultba, nyilván az tartja ennyire fogva.

Lecuccolok, kissé macerás a felvevése a leesettnek is és az önszántamból lerakottnak is. Férfiember nem moccan. Felmálházok, ránézek, mondom, hát, férfiember, nem kellett volna lehajolnia? Zavartan elmosolyodik. A zavart jó jelnek veszem. Van még benne szemérem. Elkotródok.

Gondolkodom. Eddigi életemben én még ilyennel nem találkoztam. A férfiakban feltételes reflexként működik: tárgy leesés, lehajlás, tárgy felvevés. Leesés, lehajlás, felvevés. Gondolkodás nélkül, reflexből. Szeretem őket ezért is. Hát ezt a férfit nem kondicionálta erre senki.

A férfiakat mi nők neveljük fel, és tanítjuk meg például arra, hogy ha leesik bárkinek valamije, legyen az nő, férfi, gyerek, segítsünk felszedni. Viszont minket nőket meg senki nem nevel arra, hogy ne siessük el annyira azt a felvevést. Merthogy bennem is feltételes reflexként működik a tárgy felemelése, és általában fürgébb vagyok a férfinál – nem ennél a pulttámasztónál – és elhappolom előle, mire ő nagy szuszogva lekúszik a föld felszíne felé. Lehetséges, hogy ennek a férfinek elege lett az elhappolásból, az anyáddal szórakozzál, ne velem, fogok én ölre menni azért a szaros tárgyért. Szóval, megmagyarázom. A kognitív disszonancia jelensége, ugye. Hozzáigazítom szépen a belső világomat a valósághoz a harmónia visszaszerzése végett. Inkább, minthogy megváltozzon a véleményem a férfiakról, akik kedvesek, előzékenyek, udvariasak.

Hagyj üzenetet