ígértem az újabb örömöket

ígértem az újabb örömöket

Snétberger1

Ígértem, hogy beszámolok az újabb örömeimről, hát beszámolok, de az elmulasztottakról is, mert az is van. Múlt héten a Petőfi Rádióban voltam a Kultúrfitnesz műsorban a Konyha zenekar frontemberével, Szepesi Mátyással, és a műsorvezetővel, Szemkeő Júliával. A beszélgetés az Elárult férfiak klubja című könyvem kapcsán a férfiak érzelmiről szólt. Itt az volt a legnagyobb örömöm – azon felül, hogy megismerkedhettem evvel a rendkívül szimpatikus zenésszel – hogy Matyi azt mesélte a könyvről, hogy olvasásakor az első 150-200 oldalon keresztül úgy érezte, róla szól a könyv, végig borsódzott a háta, annyira rezonált a főhős érzelmeire. Hát ez jó hír, éppen ez volt a célom a könyv megírásakor.

Rögtön másnap várt volna rám egy jó program, azonban ez az elmulasztott dolgok zsákjába került. Nem mentem el a Zeneakadémiára a Varázsfuvolára, amit gyakorlatilag nyár óta vártam, azóta volt meg a jegyem rá, naponta ráesett a pillantásom, mivel a faliújságomra tűztem ki az íróasztalommal szemben. Talán közbejött valami? Hát nem. Bevallom, egyszerű lustaságból. Elfáradtam aznap nagyon, és este nem volt erőm elindulni a sötét és hideg városba, annál is inkább nem, mert másnap és harmadnap is tréninget tartottam, és úgy látszik, takarékoskodni akartam az energiáimmal. Hát sajnálom azért.

Találkoztam viszont az exurammal egy jó kis beszélgetés erejéig a Libri teázójában, majd ugyanitt maradva ugyancsak jó élmény volt a Nők Lapja újságírójával folytatott beszélgetés, aki az ötvenen túli nőkről ír cikket, és én vagyok az egyik “ötvenen túli”.

Igazi nagy öröm volt a Napfogyatkozás Egyesület közgyűlése, ahol az egyesület legfontosabb, legrégibb, legszeretettebb tagjának az elköszönése alkalmából adott kis meglepetésünk telibe talált, és ennek az örömét még napok múlva is hordoztuk/hordozzuk magunkban. A közgyűlésről a Libri Könyvkiadó karácsonyi partijára mentem, ahol jó volt elvegyülni, beszélgetni, bámészkodni a sok ismert és számomra ismeretlen szerző, műfordító, újságíró, no meg egy-két pohár finom bor társaságában.

Másnap megint tréning, ami után – hogy újra ne fordulhasson elő velem, hogy nem megyek el a Zeneakadémiára – nem mentem haza, hanem bementem a városba. Lődörögtem a nagy karácsonyi forgatagban, betértem többek közt a Westend Bevásárlóközpontba. Régen nagyon szerettem vásárolni, de erre a fajta örömre való képességem teljesen kihalt belőlem, nincs türelmem hozzá. Még a nézelődés is elfárasztott, úgyhogy kimenekültem, és inkább bámultam a feldíszített körutat. Megvizsgáltam közelről egy fát, hogy hogyan vannak az égők elhelyezve. Teljes képtelenségnek érzem az ünnepi kivilágításba fektetett melót. A fák egyenként körbe vannak tekerve égő füzérekkel. Ennek a feltevése is elképzelhetetlen munka, de majd le is kell tekerni, anélkül, hogy összegabalyodna, hogy jövőre is felhasználható legyen. Szívesen beszélgetnék valakivel, aki ezt a feladatot kapja, hogy hogyan boldogul vele, mennyi idő, energia, idegesség? Viszont megvan az eredménye, mert gyönyörű.

Hát és mit láttam a Zeneakadémián? Nem mit, hanem kit. Snétberger Ferencet. Csodálatos volt ülnöm a gyönyörű, felújított Zeneakadémia nagytermében és látni ezt a világhírű gitár virtuózt.  Ámultam a hihetetlen tudásán, és a szerénységén. Ám szégyenkezve vallom be, hogy a zene nem érintett úgy meg, ahogyan azt vártam. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki idegen országba tévedt, ahol mindenki beszéli a nyelvet, csak én nem. De ott legalább tisztában van vele az ember, hogy hát persze, nem tudok hottentottául, persze, hogy elveszettként kóborolok. De itt csak szégyenkeztem, hogy mi a baj velem? Ezzel együtt élmény volt, hálás vagyok a sorsnak, hogy láthattam, hallhattam ezt a nagy művészt, és azért néha egy-egy pillanatra igenis beszippantott a zenei élmény is.

Vasárnap pedig nem volt tréning, sem sürgős adminisztrációs, marketinges, levelezős feladatok, úgyhogy olvastam és olvastam, és lazultam! Friss hat könyv hever az éjjeliszekrényemen, a könyvtárból kihozottak, sőt, még a Libri ajándékai is, úgyhogy el vagyok látva pár napig, talán még egy-két hétig is könyvvel. Délután pedig meglátogatott a kisunokám, és bemutatta, hogy képes már egy-két lépést is járni! Egyre szebb, ha lehet ezt egyáltalán fokozni.

Végül muszáj beszámolnom egy varjúról, aki azzal örvendeztetett meg egy sétám során, hogy bemutatta, hogyan próbál egy diót feltörni. Egy oszlop tetejére vitte a csőrében a zsákmányt, majd nekiállt a feltöréséhez. Szegénykém hosszan bajlódott vele, gondoltam is, hogy felkúszom a póznára, és segítségére leszek. Egy darabig próbálkozott, aztán elfáradhatott, mert újra csőrébe kapta a diót, és kicsit odébb szált egy fára.  Én meg elköszöntem tőle, sok sikert kívánva a diótöréshez.

 

 

Hagyj üzenetet