Isten ölelő karjaiban – in memoriam Polcz Alaine

Isten ölelő karjaiban – in memoriam Polcz Alaine

Jaj, Alaine, de örülök neked! Visszakaptunk téged! Tudod, hogy hetekig nem voltál tiszta tudatodnál? Sehogy sem tudtunk kapcsolódni hozzád, mert mindenfélét beszéltél össze-vissza. Azt hittem, így fogsz meghalni. Emlékszel valamire?

Nem, semmire. Vagy nem is tudom. Azt tudtam, hogy egyre rosszabb. Aztán az egyik reggel felébredtem, és nem tudtam, mi a nevem. Ez annyira sokkoló volt, ez volt az utolsó csepp.

Úgyhogy rögvest visszaparancsoltad az eszed.

Úgy valahogy. Miket mondtam?

Például, hogy el akarsz menni valahova, hozzam a ruhád, de azonnal, mert öltözöl és mész. Mérges voltál rám, mert nem tüsténkedtem. Aztán mutattál az asztalra, hogy a nagyfiókban a kisfiók, a kisfiókban a nagyfiók, abban a kulcs, a kulcsban meg a fiók. Oda mutogattál az asztalterítőre. Próbáltam belemenni a játékba, odanyúltam, de te dühös voltál, mert nem találtam el a fiókot. Aztán nyújtottam feléd a képzeletbeli kulcsot, de ezt nem kellett volna, mert igen felmérgesítettelek vele.

No, szép, mondhatom! És még miket mondtam?

Te voltál a főnököm egy rendelőintézetben. Nővér voltam, és valamit rosszul csináltam. Igen letoltál, amiért rosszul végeztem a munkám. Bocsánatot kértem tőled, mire kissé megenyhülve azt mondtad, hogy jó, jó, nem haragszol, de ez három ember életébe került.

Jó ég! Mindig a munka. A munka körül jártak a gondolataim. A szerelemről nem beszéltem?

Nem, legalábbis velem nem.

Nagyon fáj. Mindenem. Jaj, mérhetetlenül nehéz az élet! Meg szeretnék halni. Nem értem ezt, sehogy sem értem, miért nem halok már meg? Nagyon nehéz, a fájdalmak, a mindent elborító rossz közérzet, a nem alvás… és a felfekvés sebének a szaga. A saját testem szagát nem viselem el. Pedig milyen szépen gondoznak, tisztán tartanak… Jaj, most is hogy fáj mindenem… próbálok mozdulni, de nem tudok… segíts… a lábam… Fázom, reszketek. És izzadok, elönt a forróság. Egyszerre van mindkettő. Nem, nincs lázam. Most meg valami szörnyű viszketés, letépem a húsomat. Jézusom! Néha iszonyú, nyilalló fájdalom jön.

Mit tesz veled a tested!

Ez milyen szép mondat! Igen, ezt teszi velem a testem.

És hát ki az az „én”, akivel a testem ezt teszi?

Filozofikus gondolat.

Alaine, különös hogy látom, hogy amikor fájdalmaid vannak, eltorzul az arcod, eleged van, látszik, hogy szenvedsz, de tudod mit látok még ugyanakkor? Azt, hogy a te életérzésed az életöröm és azt még ez sem tudja elrontani. Mintha azt mondanád, vannak ezek a rusnya fájdalmak, de élni jó. Nem adod át magad a fájdalomnak.

Hát Magdi, ez tökéletes diagnózis. Így vagyok vele, de te hogyan ismered fel a fájdalmas arcomon keresztül?

Nem kell hozzá sok ész. Láttam elég beteget, magukba süppedve az ágyban, morcosan, keserűen, de akár én magam is, ha csak fáj a gyomrom vagy a fejem, akkor nem választom el magamtól a fájdalmat, hanem én magam vagyok a fájdalom. Más betegek is így tesznek. Megjelenik az arcukon a gyötrelem. A tiéden nem.

Szeretnék átdöccenni végre. Foglalkozzunk a transzcendenssel!

Mit csináljunk?

Nem tudok kapaszkodni a Jóistenbe. Vannak, akiknek ez jól megy. Nekem nem. Pedig hiszek, egész testemben, lelkemben. Csak ez a kapaszkodás nem megy. Most olyan jó lenne. Fázom, jaj, egész testemben ráz a hideg.

Mit szólnál egy kis boros teához?

Jólesne. Hozzál!

Nézd Alaine, itt a boros tea, de amíg hűl, hoztam egy kis tokaji aszút. A szekrény tetején találtam a bort is, meg ezt az aszút. Biztosan száz éve hozta valaki, azóta ott fenn porosodott. Nézd, milyen szép stampedliben hoztam, és milyen gyönyörű színe van! Hoztam magamnak is. Mit szólsz hozzá? Gyönyörű délutánunk van.

Gyönyörű, igen. Mire igyunk?

A kapaszkodásra.

Jó. A kapaszkodásra.

Hát ez nem volt sok. Épp, hogy beleérintetted a nyelved. Mostanában csak szimbolikus számodra az étel és az ital. Örülsz neki, de csak egy borsónyira van szükséged. Szó szerint egy borsónyira. Arra is ritkán.

Mi legyen, hogyan kapaszkodjak? Eléneklek egy zsoltárt…

Kedves jó Uram… eljött az időm, letelt az időm, utánad vágyik a szívem… (énekel)

Jaj, Magdi, ez az elementáris röhögés tőled… engem is jókedvre derít. Híresen rossz hangom van. Soha senki nem hallhatott énekelni. Tudod mekkora bizalmat jelent, hogy előtted megtettem? És akkor te kinevetsz? Így kikacagsz egy haldoklót? Háromféleképpen lehet hamisan énekelni, mindenki másféleképpen fals. Az én énekemben egyszerre van benne mind a három fajta. Hívtak színpadra énekelni.

Olcsó eszköz a nép szórakoztatására. Mit agyalnak a humoristák, hogy valami szellemeset kitaláljanak! Aztán a közönség csak fanyalog. Polcz Alaine meg csak felmegy a pódiumra, elkezd énekelni, és kitör a röhögés.

Kedves Jó Uram, ölelj magadhoz, mennék már hozzád, emelj magadhoz…(énekel)

Ez nagyon szép volt. Gyönyörű!

Igen? Én találtam ki.

Jó lenne, ha legalább egyikünk ismerne zsoltárokat és tudnánk énekelni. Én nem ismerek egyet sem, de különben is, vetekszik a hangom a tiéddel. Mit csináljunk?

Keress ott a polcon zsoltároskönyvet, énekeljünk abból!

Itt vannak. Nagyon kicsik a betűk. De milyen szövegek ezek? Melyik jó nekünk?

Nem jók, tedd is vissza, nem szeretem, ezek olyan régimódiak, nem, nem kell.

Tudod mit? Találjuk ki magunk. Énekeljünk felváltva. Kezded?

Csukjuk be a szemünket! Drága jó Uram… kész vagyok meghalni… várj reám szeretettel, tárd ki két karod… (énekel)

Kedves Istenem, kérlek hívd Alanie-t, tárd ki két karod, tárd ki a szíved! Szereteted fénye, melege ölelje át Alaine-t, bátorítsa őt, fonja körbe őt…(énekelek)

Drága jó Uram! Mennék én hozzád. Úgy vágyik már szívem… Készen állok én, látod lelkemet, tiszta szívemet… nem félek, megyek… kérlek vegyél magadhoz… ölelj magadhoz… (énekel)

Kedves Istenem, lépdel már Alaine! Közeleg feléd, tárja szét kezét, lépdel már feléd… (énekelek) Jaj Alaine, velünk van most az Isten… csak suttogva mondom, el ne riasszam… varázslatos percek ezek… vagy órák… mióta énekelünk?

Drága jó Uram! Boldog vagyok már, érzem közeledsz, én is lépdelek, kérlek fogadj el, sietek feléd… (énekel)

Kedves Istenem, szíved ragyogása öleli Alaine-t, körbefonja szívét, melegíti testét, bátorítja lelkét, ahogy lépdel feléd, átöleli a fény, áradó szeretet körbefogja őt, ringatón öleli, melengeti… lépdel ő feléd. Bátran menj Alaine, lépdelj, várnak rád, ölelő karokkal, lépdelj bátran hát! Menj kicsi Alaine, menjél bátran hát, ne félj semmitől… siess hát kicsi Alaine… ne tétovázz! (énekelek)

Kedves Uram, kinyitottam a szemem, mikor Magdi énekelt, és azt láttam én, olyan szép, mint egy szent. Nem is, mert a szentek merevek, ő pedig nem. Szeretet volt benne, áradó szeretet, gyönyörű volt nagyon. Hatalom volt benne, őserő volt benne, ő maga volt a szeretet, drága jó Uram, köszönöm neked… Hálás vagyok nagyon… köszönöm Magdit… köszönöm… köszönöm… (énekel)

Ó, Alaine… velünk volt az Isten. Ajándék ez a nap… hadd öleljelek meg… könnyes a szemed… az enyém is, igen.

Prológus

Polcz Alaine 2007. szeptember 20.-án örökre elhallgatott. A halála előtt pár héttel már összefüggés nélkül beszélt. Néha haragosan, de többnyire derűsen, kedvesen mondta a kusza mondatokat. Ott ültem mellette és próbáltam diskurzusban lenni ezzel az értelmetlenséggel.

Eszembe jutott, egy kérdés. Csak játékból kérdeztem, hiszen nem várhattam rá értelmes választ. Nem is kaptam. De olyan szép.

Mondd Alaine, te mitől lettél ilyen mosolygós? – kérdeztem. – Ez egy szerep, megtanultad, amikor a haldokló gyerekek mellett dolgoztál, aztán úgy maradtál?

– Nem, nem szerep. Amikor kislány voltam, találkoztam az angyalokkal és megtanítottak rá. Aztán csak mentem, mentem mosolyogva a mosolygós úton.

Kedves Alaine! Remélem, ahol most vagy, ott is mosolyognak rád az utak!

Részlet Singer Magdolna Partitúra című könyvből. Jaffa Kiadó 2007

1 Comment

  1. Baranyi SzabolcsnéBaranyi Szabolcsné2013. 01. 10.

    Kedves Magdi,

    csak olvasgatom az írásaidat és nem tudok betelni velük. Olyan szépek, szívetmelengetöek, öszinték.

    Köszönöm Neked!

    Szeretettel üdvözöllek és várom a következö csoporttalálkozót.

    Baranyi Mariann

Hagyj üzenetet