kalandjaim

kalandjaim

Kaland

avagy elidegenít-e a net bennünket?

Tegnap egy lelendő együttműködést megbeszélő találkozóm volt a Corvin sétány egyik kávézójának teraszán. (könyvbemutatósönismeretiműhelyesszakértősakármis)

Praktikusan szervezve az életemet, gondoltam, akkor itt az alkalom, ha a városban járok, hogy benézzek az Ernst Múzeumba, és meglessem a teremőrt, aki író, és aki megnyerte az Aegon Művészeti Díjat.  Írtam róla pár bejegyzéssel korábban, hogy elmegyek és meglesem. Vittem a könyvet is, amit elolvastam, dedikálás végett.

A Széll Kálmán téren megkörnyékeztem a hajléktalanokat, akik a szökőkútnál, a fák árnyékában hűsöltek. Őket is olvasmányélmény gyanánt akartam becserkészni, megszólítani, hogy olvastam ám rólatok, és eddig sem volt veletek bajom, de most már a barátaim vagytok. Hát nem mertem megszólítani őket. Megjegyzem, már másodszor nem, már gyanús lehetek nekik, mit ólálkodom körülöttük, ki akarom rabolni őket?

A múzeumban, képtárban ketten voltunk, én,  a “LÁTOGATÓ” és ő, a “TEREMŐR”, aki egyben álruhás író és zseni. Így aztán bajos volt a leskelődés. Ő ott ült a recepciós pult mögött. Nem kerteltem, mondtam, hogy őt keresem. Eeeengem??? Ja. Előkotortam a könyvét, mondtam, elolvastam. Szegény, mondta ő. Jogos, gondoltam én. Mert hát iszonyú nehéz olvasmány. Elmeséltem, hogy jöttem őt megtekinteni, mint Szabó Magda Ajtó című könyvének címadó objektumát a Júlia utcában. Elbeszélgettünk. Örültünk.

A képtárból ballagtam gyalog a megbeszélésre. Ezt úgy kell vizualizálni, hogy a képtár a Nagymező utcában, közel az Andrássy úthoz, a megbeszélés pedig a Corvin sétánynál. De időm, mint a pelyva, főleg, miután azt hittem, egy órával később van a meeting time. Úgyhogy bandukoltam a 40 fokos hőségben, de mint aki külföldi városban jár, életében először. Érdekes volt, komolyan úgy rácsodálkoztam a városra. Solymáron lakom, nem az ország távoli csücskében, de ilyen városnéző túrán ritkán veszek részt.  A Corvin sétányt meg egyszer láttam életemben, leesett az állam, csakúgy, mint a romkocsmáknál, azt hittem, nem is Budapesten járok. No, megérkeztem, egy órával korábban, de gondoltam, belövöm azért ezt a kávézót magamnak, mielőtt még sétálgatok egy órát. Közeledvén a kávézó teraszához, egy kis csapatocska buzgón integet, hogy ők már ott vannak. Odaléptem, biztosítottam őket, hogy nem zavarok, nyugodtan folytassák csak a saját megbeszélésüket, még csavargok egy órát. Igencsak meglepődtek, vajon miért akarom megvárakoztatni őket még egy órával, úgyhogy erővel megakadályoztak abban, hogy  előgyelegjek onnan. Szóval pontosan érkeztem.

A megbeszélés után idős barátnémat látogattam meg, aki a Klinikák és a Nagyvárad tér között lakik, és már be volt járatva úgyis a lábam és a cipőm, hát elgyalogoltam oda is, ahol finom fagylalt és jó beszélgetés várt.

Hazafelé a Metró várójában láttam egy tolókocsis lányt, mellette guggolt egy fiatalember. Odamentem hozzá: Szia, nem te írsz véletlenül blogot? De, de! Mosolygott, nyújtotta a kezét, megismerkedtünk, és már sasszéztam is odébb. A Széll Kálmán térnél gondoltam, egy életem, egy halálom, odamegyek a hajléktalanokhoz. Odamentem, mondtam, félek idejönni, de jöttem. Olvastam a Moszkva tér gyermekei könyvet, ti vagytok, akiről szól? Ismeritek Flórát, aki írta? Ismerjük, de nem mi vagyunk. Egyikük, aki nem túl bizalomkeltő külseje ellenére rém barátságos volt, azt mondta, odakísér hozzájuk. Odakísért. Mondta, még nem olvasta a könyvet, de szeretné. A másik csapatot nem találtuk, talán éppen munka közben, azaz kéregetés közben voltak szerte-szét. Elbúcsúztunk, és éppen, mikor befutott a villamosom, a srác odahozott nekem egy leányt, hogy  itt a Flóra. Szegénykém egy ittas, drogos, végtelenül leamortizálódott lányka volt, ránézésre lehetett tudni a félreértést. Gyorsan tisztáztuk is, és még fel tudtam ugrani a villamosra.

Namármost! Térjünk vissza a hipotetikus kérdésfeltevésemre, elidegenít-e a net? Nos, Barnás Ferenc könyvére a facebookon hívták fel a figyelmemet, ezért rendeltem meg és olvastam el, ennek köszönhetem, hogy meglátogattam a szerzőt a munkahelyén, és így “személyes ismerettségbe” keveredtem vele. (Ja, azért megnéztem a kiállítást is, és határozottan tetszett: Csurka Eszter festőművész alkotásait láthatnátok, ha elmennétek.) Aztán a Metrónál a lánykát onnan ismertem fel, hogy szintén a facebookon olvastam valaki ajánlására egy blogbejegyzését, ő a Mosolyka. És odaléptem hozzá, és köszöntöttük egymást!

Pőcze Flóra nagyszerű könyvéről szintén a neten olvastam recenziót, szintén egy ismerősöm ajánlására a facéről. És megvettem és megszerettem a könyvet is, meg a tér gyermekeit is. És odamentem! És megszólítottam – na nem őket, csak majdnem őket.

Ennyi találkozás egyetlen délutánon! Éljen a net, éljenek az emberi kapcsolatok!

Hagyj üzenetet