kicsapongás

kicsapongás

Unokamindhalalig

Rengeteg élményben volt részem az elmúlt 1-2 hétben, itt az ideje, hogy beszámoljak róla. Mindenek előtt talán a könyvbemutatóról, amely rendkívül jól sikerült, köszönhetően Barabás Éva profi vezetésének, dr. Muszbek Katalinnak, a Hospice Ház orvos igazgatójának, aki meghívott vendég volt, a remek közönségnek, akik szép számban megtiszteltek a jelenlétükkel, és jómagamnak, aki állítólag derekasan álltam a kérdések ostromát. A képen világszép kisunokám látható világszép apukája/fiam ölében, kezében a könyvemmel. Barabás Évának köszönhetem a fotót, az ünnepség végén, amikor már kiürült a terem, felkérte a két fiatalembert fotózásra.

Rögtön másnap színházba mentem a 168 óra meghívására – hát a darab nem volt egy világrengető alkotás, de azért kellemesen elszórakoztam, meg aztán kellemes társaságban voltam. (A folyón túl Itália.)

Az a hét a kicsapongás hete volt, mert következő nap este pedig a Libri Kiadó karácsonyi partiján voltam, ahol igen jól éreztem magam! A korábbi két évben is, de ez az idei más volt, sokkal otthonosabban éreztem magam, és sokkal több élvezetes beszélgetésben volt részem egy-egy szerzővel, sőt, még a két igazgatóval is, akiknek sokunkkal kellett megosztaniuk magukat. Nagyon jó érzés volt odatartozónak tudni magam. Ámbár, momentán éppen az égvilágon semmiféle regényterv nincs a fejemben, nem is tudom, egyáltalán lesz-e következő? Sajnálatos lenne, ha nem, mert éppen most kezdek picit megtanulni regényt írni.

Előre örülök egy következő meghívásnak is: egyik szerző női írókat tervez meghívni az otthonába, talán tavasszal, hogy kerti parti lehessen.

Közben persze volt a temérdek feladat, képzések, segítő beszélgetések és egyebek, például szakadásig készítettem az interjúkat a következő könyvemhez, ami a gyermekek veszteségeiről szól. Jelentem alássan, készen van az összes hanganyag, már csak hipp-hopp meg kell írni a könyvet, mi az nekem, majd pár hónapig hajnalabban kelek, mint szokásom. A szokásos tréningjeimen kívül rendkívüli élményt jelent most a Mozgássérültek Intézetében tartott veszteségfeldolgozó csoport, amit egy kedves kolleginával ketten vezetünk, és elmondhatjuk most is, mint azt legtöbb segítő helyzetben: a segítő legalább annyit kap, mint a segített, ha nem többet! Nagyon szép hívatásom van, újra és újra meggyőződöm erről.

Mégis, bevallom, kutyául elfáradtam, és szinte kéjelegve nézem a naptáramban a jövő hetet meg az utána következőt is, ugyanis üres, szokatlanul üres. Végre lazulhatok egy kicsit, még ha az egyesületi elmaradt dolgokat csinálom is, de itthon, nyugiban, és átadhatom magam az ünnepi készülődésnek is.

 

 

Hagyj üzenetet