különös erdélyi élményeim

különös erdélyi élményeim

Erdélyi Gyászcsopvezetői Képzés

No, hát megjöttem Erdélyből, tele élményekkel, feltöltekezve. Három tréning volt, megismerkedhettem nagyszerű emberekkel és találkoztam néhány régi kedves ismerőssel is. Öt napot Sepsiszentgyörgyön voltam, kettőt meg Brassóban.

Szentgyörgyön egy olyan szállást szereztek nekem, hogy ajha. Ilyen élményben nem sokszor van részünk az életünkben, de inkább soha. Kicsit szürreális is volt, mintha egy filmben kóvályognék egymagam, várva, hogy felébredjek.

Olyan volt, mint egy óriási kastély – bár kívülről modern épületnek tűnt. Számos lakosztály tágas hálószobákkal, benne királyi franciaágyakkal, háromajtós politúrozott szekrényekkel, toalettasztallal. Mindegyikhez csatlakozott egy fürdőszoba, kis előszoba. Óriási szalonok, hatalmas étkezőasztalokkal. Tárgyalók, dolgozószobák. Konyha, kamra, mosókonyha, stb. Mindez két szinten. És itt, ebben a 2000 nm-en egymagam! Nem viccelek. Két szinten egymagam. Első este nem kis erőfeszítésembe került, hogy leküzdjem a szorongásomat. Reggel aztán halálra rémítettem a gondnoknőt, akiről nem tudtam, hogy jött ártatlanul munkába, és az épületben tartózkodik. Gyanútlanul ballagtam a konyhába, hogy a kávémhoz jussak, amikor jobbról hirtelen becserkészett, azaz, kilépett a kamrából. Artikulátlanul felüvöltöttem, és még ugrottam is egyet. Hát ez szokatlan lehetett számára, nem hiszem, hogy jellemző az ott megszálló vendégekre az ilyen sámántáncos viselkedés.

Brassóban az utolsó napon, a tréning után sétálni mentem, mert volt még időm a vonat indulásáig. Esett a hó, korán besötétedett, és hideg volt.  A város viszont szép, a sétálóutca hívogató, a kirakatok érdekesek… naná, hogy eszembe jutott Faludy:

Úgy mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló – mintha ünnep volna –
s a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre –
mint ő, úgy voltam e világgal én.

Szóval jól éreztem magam, én csak ilyen prózaian mondom, mögöttem dolgos és sikeres öt nap, szeretni való emberekkel, és örömmel lépegettem a nagy karácsonyi fenyő felé, amelyről hallottam, hogy már felállították. Oda is értem a térhez, felnéztem a fára, és földbe gyökerezett a lábam. Elképesztően hatalmas, lélegzetállító, tekintélyt parancsoló teremtmény volt. Széltében is véget nem érő, magasságban meg egyszerűen az eget karistolta a csúcsával. És akkor hirtelen olyan szomorúság öntött el! Valahogy úgy néztem erre a méltóságteljes évszázados teremtményre, mint egy gyilkosság áldozatára. De nem a gondolatok hozták a mély szomorúságot, nem kezdtem el azon töprengeni, hogy kivágták ezt a gyönyörű fát, nem, egyáltalán, ellenkezőleg, örültem neki, örültem, hogy láthatom, és akkor jött ez a fájdalom, ami belém hasított. Eszemben sincs moralizálni, hogy kell-e kivágni ilyen fa matuzsálemeket, sőt, nem is tudom, vajon nem egyenesen szükséges is valamely okból. Szóval nem oda akarok kilyukadni, hogy valamiféle laikus környezetvédőként szónokoljak, csupán meg akartam osztani ezt a nagyon különös tapasztalást, az érzést, ami ott átjárt. Aztán örültem, mert mostanában érzékenyebben veszek olyan adásokat, amik a csuda tudja honnan üzennek. Ez is olyasmi volt, intuitív megtapasztalása valaminek, amit rendszerint a durva matéria eltakar.

 

Hagyj üzenetet