magdikalandok

magdikalandok

Hernyó

Nem írtam a színházi élményemről, pedig már pár hete volt. Amúgy most sem sok értelme van, mert hiába csigázok itt fel mindenkit, ez az előadás soha többé nem elérhető már: Magyar Éva, a darab egyszemélyes főszereplője Londonban él és dolgozik, és csak ehhez az előadáshoz ugrott haza. A szívfájdításon kívül mégis érdemes írnom róla, mert meg akarom ismertetni a nevét ennek a tehetséges színésznőnek, szerzőnek, koreográfusnak. „Az előadás Marlene Dietrich személyétől és a múlt század húszas éveitől elindulva érkezik meg a mába, egy másik nő személyéhez. A két végpont közötti izgalmas utat sok zenével, tánccal és szöveggel mutatja be Magyar Éva. Olyan dolgokról beszél mint gyávaság, megalkuvás, árulás, fegyelem és elegancia. Elmondja, milyen emigránsként élni egy nőnek, egy művésznek és arra kér, hogy bátrak legyünk. Egy este neccharisnyákkal és cigarettafüsttel, szépséggel, iróniával, megbánással és szép reményekkel.” Én főleg a tánctudásától aléltam el, meg attól, hogy maga írta ezt a komoly életkérdéseket boncolgató darabot.

Utána beszélgetés volt vele, nagyon élveztem, lehetett bombázni kérdésekkel, hogy s mint boldogul Londonban, miért ment ki, stb.

Egészen másfajta élményben volt részem tegnap, erről is mesélek. A szokásos kis túrámon eveztem a botjaimmal egy kis ösvényen, és majdnem nekimentem egy függőlegesen lelógó pókháló szerű szálnak, amin több tucatnyi kis hernyócska mászott felfelé lázas igyekezettel. A nyálból, váladékból szőtt egyetlen hágcsón úgy nyomultak felfelé ezek a kis lények, mint ahogy én és osztálytársaim annak idején a tornaórán a tanár dühödt nógatása következtében. Megálltam és megvizsgáltam ezt a különös jelenséget, még a szemüvegemet is előkotortam. A vékony, áttetsző hágcsó a földről indult, és elérte a fejem fölött kihajló ágat, majd onnan tovább futott balra át egy másik fáig az ösvény másik oldalára. A selyemfonál véges-végig tele volt vonuló kis hernyókkal. Összehúzódtak, kinyújtózkodtak, haladtak ki tudja miféle céljuk felé. Talán a leveleket akarják elérni, hogy jóllakhassanak. De miért nem a fatörzsön? Bár logikusan nem tudnak gondolkodni, de az ösztönük nyilván működik. A fatörzsön talán elkapja őket egy harkály-féle ellenség. De mit keresnek a földön, oda születtek?

No, ezek a szerencsétlenek melléfogtak, mert így is bajba kerültek nyilván. Én ugyan kikerültem őket nagy óvatosan, de az utánam következő sétáló, vagy kutyasétáltató már valószínű, hogy óvatlanul beletrappolt a hágcsójukba, aztán repülhettek százfelé (remélem, ejtőernyőkkel is fel vannak szerelve).

Újdonság még a túráimon, hogy érik a cseresznye, így a tücskök éktelen lármázása mellett vidáman lehet csemegézni az erdő-mező mellett fel-feltűnő cseresznyefák egyikénél másikánál.

Végül könyvélmény következik. Tegnap olvastam ki egy másik emigráns könyvét: Kun Árpád Boldog észak című regényét. Ő Norvégiában él a fjordoknál feleségével és négy gyermekével. Beteggondozóként keresi kenyerét egy idősotthonban, odaadóan pucolja a kakit és a hányásokat, és hajnalanta ír, méghozzá remekműveket. A felemelő olvasmányélmény mellett le is lohasztott, mivel én is éppen bajlódok a magam regényével, amelyben hasonlóképpen az élet végén bandukoló, végül eltávozó emberekről írok, mint ahogyan ő teszi, csakhogy én jóval kisebb tehetséggel.

Most próbálok lelket verni magamba. Sára kicsi lányom jut eszembe, az a nap, amikor szegénykém tele aggodalommal először ment óvodába. Előttem lépkedett, amikor is arra lettem figyelmes, hogy ezt motyogja maga elé: „Én vagyok a legszebb! Legalábbis a mamának…” Én is ezt motyogom magam elé, mikor hajnalonként próbálom rávenni magam az írásra: Én is elég jól írok! Legalábbis egyesek szerint.

Hagyj üzenetet