nélkülem folytatja életét párizs

nélkülem folytatja életét párizs

Vidampark

Megjöttem Párizsból, ahol annyit csatangoltam, hogy csodálkoztam, hogy a lábam nem kopott térdig, meg is dicsértem, milyen strapabíró jószág, megérte az árát, különös tekintettel arra, hogy ingyen jutottam hozzá.

Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy van alibim arra, miért is nem rovom a köröket különböző múzeumokban és képtárakban: jártam már kétszer Párizsban, voltam a Louvre-ban is, és minden fontos helyen, és bár jól tudom, ha százszor mennék, sem lenne elég, de mégis feljogosított arra, hogy azt tehessek, amihez kedvem van, ne pedig az útikönyv hajszoljon, és az a tudat, most kell mindent látnom, hiszen ki tudja, eljutok-e még valaha is ide. Szóval, még önmagam elvárásaitól is szabadon és függetlenül bolyongtam, gondolattalanul járva a város különböző negyedeit. Templomokba betértem, mert ott nem kellett sorba állni, meg jól esett a sok csavargás közben megpihenni, belülről csodálni a hatalmas kupolákat és színes ablakokat, és hallgatni az orgonadarabokat. Kávézók teraszán is üldögéltem, bámultam az utca forgatagát, ilyenkor színültig a város turistákkal – ki lehetne tenni a város kapujára a megtelt táblát -, és elcsodálkoztam az emberek bőrének sokszínűségén. Szőke kisbabákat többnyire barna bőrű nők toltak, mellettük jobbra balra is szőke srácok kapaszkodtak beléjük. Találgattam az apukák színét, míg fel nem világosítottak, ezek a maláj nők  bébisitterek.

Napoztam a Tuileirák kertjében, és a Luxemburg kertben, csodáltam a szobrokat, a kis tavakban úszkáló kacsákat, a szerelmes párokat, és a gyerekeket. Tátottam a számat a Montmarte-on a festők, karikaturisták előtt. Na most jót hazudtam. Ez korábbi utazásom alatt történt, most egyetlen művész sem volt ott, mivel aznap, mikor arra jártam, éppen esett az eső. Átsétáltam a Szajnán ezerszer, egyik hídon át, másikon vissza, integettem az alattam átúszó hajóknak. A belvárosi forgalomban ámultam az autósok türelmén, akiknek esze ágában sem volt dudálni, holott az embereknek a piros lámpa az égvilágon semmit nem mondott, olyan szinten akadályozták az autós forgalmat, hogy az már vérlázító volt. Nekem, nem úgy az autósoknak, akik türelmesen kivárták, míg valahogy át tudnak osonni. Lehet, hogy éppen ezért sok a motoros? Lépten-nyomon bérelni lehet motorokat, amire felpattannak az öltönyös, nyakkendős férfiak. És a kosztümös, tűsarkú cipős nők is. (Na jó, a tűsarkút lecserélik gyorsan.)

Megbabonázva figyeltem a Vidámparkban két szörnyszülött gépezetet, amire akkor sem ültem volna fel, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. Ott álltam felfelé bámulva az ég közelében száguldó székekbe csatolt embereket és hangosan jajgattam egymagamban: Uram Atyám. Jézusom! Próbáltam elképzelni, hogy lehet ezt kibírni. Legalább egy órát ott lebzseltem, minden menet után vizslattam a sztratoszférából visszatért embereket, akiket megpörgettek odafönt, meg fejjel lefelé lógattak 120 km-es sebességgel (ez volt kiírva), és próbáltam az arcukról leolvasni, mit élhettek át. Hát szó sem volt endorfin hatásról,  inkább sokkos állapotban voltak. Másnap is visszamentem, és csak néztem és töprengtem. Hogy tulajdonképpen csak azt kellene elhatározni, hogy a székbe beleülök, mert aztán már nincs visszaút. Kénytelen vagyok végigcsinálni. Mint mikor pár éve leugrottam a bungie jumpingról, ott sem mondhattam félúton, hogy bocsi, inkább visszajönnék és a liftet választom. Hát mondanom sem kell, hogy nem ültem fel semmire, inkább vettem egy fagylaltot.

És végül egy itthoni érdekesség. Mivel a legkisebbem is nyaralni ment az osztállyal, így a macskánk pár napig teljesen egyedül maradt. Igen aggódtunk érte, mert mi lesz a lelkével? Ételt, vizet, alomtisztítást kapott a kedves szomszédtól. De ki oldja fel a hiányunk okozta űrt? Aggódva jöttem haza, mi vár rám macska ügyben? Egy sértődött pofa várt. És legnagyobb döbbenetemre a facebookon egy vers, ami mintha az aggodalmunkra lett volna válasz. Az ismerős talán még soha nem írt nekem semmit. Most privát üzenetben jött az alábbi vers. Mint kiderült, azt sem tudta, hogy macskánk van. Ezt a szinkronicitást!

Wisława Szymborska: Macska az üres lakásban

Nem halhat meg a macskának csak úgy.

Mert mit kezdjen a macska egy üres lakásban.

Ugráljon a falra. Dörgölőzzön a bútorokhoz.

Mintha semmi se változott volna, mégis kicserélődött minden.

Minden a helyén, mégis szanaszét.

És esténként már nem ég a lámpa.

Léptek a lépcsőházban, de ezek nem azok.

Egy kéz halat tesz a tálba, de ez a kéz sem ugyanaz.

Valami nem kezdődik el a megszokott időben.

Valami nem úgy pereg le, ahogy kellene.

Valaki itt volt és itt volt, aztán egyszer csak eltűnt, és most makacsul nincs.

Minden szekrénybe belestünk, végigfutottunk a polcokon.

Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.

A tilalmat megszegve még a papírokat is szétkotortuk.

Mit tehetünk még. Alszunk, várakozunk.

Csak jöjjön vissza, csak kerüljön elő.

Akkor majd meglátja, hogy a macskával nem lehet így.

Majd úgy megyünk elé, mint akinek cseppet sem sietős, óvatosan, vérig sértett tappancsokon. És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.

Hagyj üzenetet