nőciségem hiánya

nőciségem hiánya

2442

2442A zumbán rázni kell néha a cicinket, sokszor meg a csípőnket. Hát ez nekem még pár év, mire elsajátítom, ha egyáltalán… A mai zumbán ezek miatt a női rafinéliák miatt eltöprengtem az én nőiségemen.

Harmincas éveim elején – túl egy váláson már, elvált, két gyerekes anyukaként -, volt egy barátom, aki amúgy szeretett, legalábbis ezt állította, ám azt is egyúttal, hogy nem vagyok igazi nő, mert az igazi nő olyan, mint Bo Derek a Szriptíz film szexi táncjeleneteiben. Merthogy nem csak a filmekben ilyenek a nők, hanem a valóságban is. Minden igazi nő. Az igazi nő bármikor képes a csipkés fehérneműben és a múlt században még praktikus ruhadarabnak számító harisnyakötőben hasonló módon tekeregni a párja előtt. Hát én tényleg nem tudok, gondoltam, még csak közelítően sem, meg se kísérelem, úgyhogy nem hogy igazi nő nem vagyok, de még talán nő sem. Azt is mondta ez a barátom, hogy ez még csak hagyján, de még a lábamat sem tudom szétrakni. És hát tényleg nem. Sajnos kosaras voltam, mit tudtam én, hogy a jövőm érdekében sportgimnasztikát kellett volna művelnem annak idején.

Hát kész. Selejt, alkalmatlan. Ámbár az 1. számú férjem soha nem kért számon rajtam ilyesmiket, de ki tudja, lehet, hogy annyira reménytelen esetnek gondolt, hogy inkább másokkal vigasztalódott.

Amúgy ez a barát meg akart halni állandóan, valahányszor el akartam hagyni. De azért nem lennék igazságos, ha elhallgatnám, hogy rakás szeretetteljes dolga is volt, szó sincs arról, hogy mindig bántott volna, és ha bántott, azt sem ilyen egyértelműen, kellett hozzá sok idő, míg leesett nálam a tantusz.

Különben is, én is osztottam rendesen, szegény, biztos azóta is rakja össze magát, úgyhogy fifty-fifty, nem is azért mesélek róla, mert bármiféle adósságot akarnék ezzel rendezni.

A magam történetét mondom, és hát ő is ide tartozik. Amikor jött a második férjem, közöltem vele becsületesen, hogy én nem vagyok egy igazi nő. Nocsak, mit tud meg, felelte, van olyan, hogy IGAZI NŐ? Szerinte sokféleképpen lehet nő a nő. Például úgy, ahogyan én vagyok az. Meg még ezerféleképpen. Ha nem esetem a rúdtánc, hát nem.

Nincs vége a történetnek, mert jártamban keltemben nézegetve a nőcis nőket, azért parányit hiányoltam magamból valamit, ami bennük megvolt. Különösebben nem foglalkoztatott, inkább csak elkönyveltem, hogy hát én nem ilyennek születtem.

Mígnem, egy szép napon, már hatvanon is túl, rájöttem, hogy nem, nem így születtem, még csak nem is a szocializáció, hanem ezt én választottam, csak elfelejtettem! Tini koromban méghozzá. A sok izgága tinitársamat látva ugyanis, akik azt sem tudták, hogyan hívják fel a fiúk figyelmét magukra, én annyira méltóságon alulinak éreztem, annyira megalázónak az ilyen magakelletést, hogy még a látszatát is igyekeztem kerülni, hogy én nőcis legyek a srácok kedvére. Tehát ez egy választás volt, ami aztán személyiségem részéve lett.  És miután  sikeresen megformáltam magam, később számon kértem magamon azt, amivé kemény igyekezettel váltam.  Na, szép.

Ui 1: Remélem a gyerekeim nem olvassák ezt az írást, egy anya ne akarjon nő lenni, csak anya, szexuális meg aztán végképp, na jó egyetlen egyszer bocsánatos, ha összebújik az apával, csak a születése végett, ha már nem lehet másképpen ezt a dolgot megoldani, de aztán annyi, elég is legyen! Huh, pfúj, jaj, a francba!

Ui 2: Amúgy azért antinő sem lettem, itt egy fotó, ami most készült a napokban, szerintem éppen annyira nőcis, amennyire kell és punktum!

Hagyj üzenetet