Útkeresés

Szenvedéseken át a spiritualitásig

Mindketten egyetemisták voltunk a barátnőmmel, és nem terveztünk közös jövőt – legalábbis, ami engem illet −, ám jött a gyerek. A barátnőm úgy gondolkodott, csak akkor tartja meg, ha összeházasodunk.

Ilyen külső hatásra induló házasság már alapvetően egy hendikeppel indul. E kényszerítő erő nélkül valószínűleg nem házasodunk meg. Világnézetben, szellemiségben, hitben nem voltunk azonos hullámhosszon. Ez huszonévesen csak egy disszonáns belső érzést okozott, ma már nem is tudnék elképzelni egy kapcsolatot ilyen össze nem illésekkel. Ha tovább kutatom a váláshoz vezető okokat, látok egy harmadik tényezőt is: túl fiatal voltam a házassághoz. 23 évesen kölcsönösen elsők voltunk egymás számára, amivel már akkor kilógtunk a sorból. Nem rendelkeztünk kellő élettapasztalattal a párválasztáshoz. Ha azzal nem is értek egyet, hogy − legalább is egy férfi− tombolja ki magát, de annyi bizonyos, hogy fontos, hogy az ember megismerjen embereket, legyen egy fix értékrendje, tudjon összehasonlításokat tenni, és adott esetben legyen ereje nemet mondani, ha ezeknek az értékeknek a partner nem felel meg.

No, mindezekkel nem foglalkoztam, hiszen megszületett a fiam, majd később a lányom is, családdá váltunk, és én vállaltam értük a felelősséget. Mindamellett azonban folyamatosan úgy éreztem, a korai házasság miatt sok mindent elmulasztottam az életből, és ezt igyekeztem pótolni a házasságunk alatt. A félrelépéseimről nem számoltam be otthon, egyfelől gyávaságból, másfelől nem akartam fájdalmat okozni.

Neveltük a gyerekeinket, teltek-múltak az évek. Minden össze nem illésünk, és rendszeres veszekedéseink ellenére soha fel sem merült bennem a válás gondolata. Az elvágyódás tudat alatt végig bennem volt, de ezt fedő alatt tartottam. Ennek részben a család tisztelete volt az oka, de másrészt mindig voltak az életemben olyan magasabb rendű célok, amik hosszú éveken át meghatározták az életemet. Egy férfi számára − valljuk be − az egyéni érvényesülés, szakmai karrier, önmegvalósítás áll az első helyen, és a családi háttér az a szükséges elem, amely mindehhez biztonságos támaszt nyújt. Ez a felállás így tökéletesen alkalmas volt arra, hogy ne érezzem magam áldozatnak.

Eltelt 23 év, a gyerekek felnőttek. Ekkor bekerültem az un. életközépi válságba, amikor az ember egy sikeres életpálya közepén szusszan egyet, visszanéz és rácsodálkozik: csak ennyi volt? Rám tört a bizonytalanságérzés, mi lesz ezután? A gyerekek kirepülnek, mi meg itt maradunk kettesben, és így fogjuk leélni az életünket, ebben a boldogtalan kapcsolatban?

Ebben a kiüresedett lelkiállapotban tudatosan bele akartam szeretni valakibe, mert hiányzott az élmény. Továbbra sem akartam válni, de vágytam az intenzív érzésre. A félrelépéseim alkalmával sokszor megérintett a szerelem, de valójában soha nem adtam teret a kibontakozásuknak. Ekkor azonban találkoztam valakivel, akibe beleszerettem. Éreztem, hogy a barátnőm elégedetlen azzal, hogy házas ember vagyok, és tudtam, előbb-utóbb megelégeli ezt, és elhagy. Egy otthoni veszekedés alkalmával aztán bevágtam az ajtót, és magam mögött hagytam ezzel az egész házasságomat.

Ez a kapcsolat tartott két és fél, három évig. Meglepő módon, amikor szabaddá váltam, ahelyett, hogy emelkedett volna a kapcsolat hőfoka, elkezdett hanyatlani. Nem voltam boldog, lelkiismeret furdalásom volt a gyerekeim és a feleségem miatt, mert láttam a szenvedésüket, amit én okoztam. A barátnőmnek végül elege lett, szakított velem. Megszenvedtem alaposan, amúgy sem viseltem soha jól, ha elküldenek, de ez különösen mélyen érintett. Sok év távlatából azt gondolom, ő betöltötte a szerepét, ami nem volt más, mint hogy kiszakítson a házasságomból.

Az egy alapkérdés, hogy ki az elhagyó és ki az elhagyott fél. A családomat én hagytam el, amitől ők valósággal padlóra kerültek. Amit én éreztem, azt nem nevezném gyásznak. Kínlódás volt a bűntudat miatt, de nem sirattam el a házasságomat. Kitörtem valamiből, amiből már lehet, hogy korábban ki akartam törni. Úgy gondoltam, hogy bár rengeteg fájdalommal jár ez a változás, de végső soron egy előrevivő folyamat. Még akkor is, ha bizonyos értelemben elveszítettem a gyerekeimet. Mert ez történt, bár később rendeződött a kapcsolat, de olyan már soha többé nem lett, mint korábban volt. Óriási veszteségként, tragédiaként élték meg a válást. Összetartó család voltunk, egy zárt közösség, jó egzisztenciális körülmények között. A lányomnak kifejezetten férfimodellként szerepeltem, ami a távozásommal tragikus törést szenvedett. A mai fejemmel meg tudom érteni, hiszen számomra a szülői otthon még most is azt a biztos pontot jelenti, ahova mindig minden körülmények között haza lehet járni és feltankolni az ott megtalált energiákból. Ez az, ami elveszett a gyerekeim számára.

Következett életem legboldogabb kapcsolata. Minden szempontból beteljesítette az elvárásomat. Tíz évvel korábban már találkoztunk egy uszodában, már akkor felfigyeltem rá, mert rendkívül vonzó volt számomra. Próbálkoztam az ismerkedéssel, de azt mondta, sajnálja, de ő nem jár házas emberrel. Ő évek óta elváltan élt. Most, hogy újra összetalálkoztunk, már elhárult ez az akadály.

Az első fél évben valóságos orvosság volt, mert akkor még magam alatt voltam, amiért kirúgott a barátnőm. Az új párom szenvedélyesen belém szeretett, és ezt csodálatos volt megtapasztalni. Én mindig ott voltam a topon, az életének bármilyen kérdésében első helyen álltam. Mások is szerettek, de ezt a fajta mély szerelmes szeretetet talán először éreztem. Úgy gondolom, általában a férfi hamarabb szerelmesedik, de ezúttal fordítva volt, bár rövidesen én is felzárkóztam mellé.

Következett egy fantasztikus öt-hat év egy igen vonzó, erőt, energiát sugárzó nővel. Összeköltöztünk, de nem házasodtunk össze. Azonos hullámhosszon voltunk, lebegtünk, boldogok voltunk. Elementáris érzés volt számomra, valósággal lubickoltam ebben az állapotban. Sokat utaztunk, élveztük az életet. Egyetlen bánatomat a gyerekeimmel való viszony gyengülése okozta. A csalódottságukon felül ez az érzelmekkel teli létállapot is egyfajta korlátot jelentett a velük való kapcsolattartásomban. De mindezek ellenére azért fizikailag és lelkileg is képesek voltunk kezelhető formában megőrizni a kapcsolatot.

A párom öt-hat év után kezdte mondani, hogy házasodjunk össze. Nem értettem, mi lenne jobb azáltal? Nagyon jól működött így minden, volt egy közös életünk, de mindenkinek volt egy független élete is. Nem volt szükségünk senki másra, ezúttal én is hűséges voltam, hiszen megkaptam mindent egy embertől. Nem akartam házasságot, ma már látom, hogy a felelősség felvállalásától féltem, ez így nagyon kényelmes volt.

Ekkoriban hoztam egy olyan döntést, amire sorsszerűen felfűzhető minden további következmény. Volt egy ikerházam, amit kiadtam, és ennek a bevétele hozzájárult az életünk kényelmessé tételéhez. Amikor egyszer nem sikerült kiadni, megijedtem, eladtam, és pillanatok alatt vettem egy villát, aminek ugyanazt a szerepet szántam, de előnyösebb feltételekkel. Ennek a felújítása azonban túlnyúlt a kereteimen, minden tartalékomat elvitte, sőt, hitelt kellett felvenni. Az anyagi gondok mellett nehézséget jelentett számomra a mesterek irányítása és felügyelete is. A kapcsolatunk is veszített a hőfokából, a barátnőm azt állította, megváltoztam. Ő egy olyan emberbe szeretett bele, aki határozott volt, tudta mit akar az élettől, magabiztos. Ezt sokan mondják rólam, ezek szerint ezt tükrözöm, de valójában nem ilyen vagyok.

Az új házat nagyon igényesen, maximalista módon újítottuk fel, amiben a párom is részt vett, igen jó ízléssel. Ez a nehézségek ellenére is egy közös alkotás volt, ezért amikor elkészült, és láttuk, milyen gyönyörű, felmerült a kérdés: miért nem mi lakunk benne? Így hát beköltöztünk.

Alig egy éven belül kaptam egy infarktust. Korábban hosszú éveket töltöttem csúcsmenedzserként állandó stresszben, ami szerintem egy olyan lassan ölő méreg, amely elraktározódik az emberi szervezetben, és előbb-utóbb kifejti a hatását. Utána ugyan békésebb évek következtek, de az építkezés a pénzhiánnyal, a hitellel, és a vele járó feszültségekkel az utolsó csepp lehetett a pohárban.

Az infarktusból kijöttem, de az apám egy hét múlva belehalt az aggodalomba.
Az ő halála és a saját betegségem követeztében depressziós lettem. Világéletemben sportoltam, karbantartottam magam, bíztam a testemben, az egészségemben, és villámcsapásként ért az a felismerés, hogy én is elveszíthetem az egészségemet. Azt éreztem, már nem vagyok teljes értékű ember, nem hittem el az orvosoknak, hogy semmi nem maradt vissza, arról pedig nem tájékoztattak, hogy az infarktuson átesettek 25 %-a beleesik a depresszióba.

Nem tudtam munkát vállalni, ami további anyagi romláshoz vezetett. A párom küldött orvoshoz, de úgy véltem, a depresszióm okozóit − a problémáimat, az anyagi nehézségeket − úgysem tudják megoldani, tehát segíteni sem tudnak.

A barátnőm ekkoriban megint előhozta a házasságot, amire igent mondtam. Az érzelmi oka az volt, hogy szerettem őt, és nagyra értékeltem, ahogy végig mellettem állt az infarktusom alatt. A racionális ok, hogy látva, bármelyikünkkel bármelyik pillanatban történhet valami, elfogadtam azt az alapvető női igényét, hogy érzelmi és anyagi biztonságban éljen.

Összeházasodtunk, de ez nem volt egy bölcs dolog, kifejezetten nem. Bejött, amitől tartottam, például megváltoztak a családi kapcsolatok: ami korábban választható volt, innentől kemény elvárás lett. Bár be kell lássam, ezek a követelések elsősorban az én rokonaim részéről érkeztek, és okoztak sértődéseket. A gyerekeim számára is rossz volt ez a változás, mást jelentett számukra az együttélés, mást a házasság. Mindeddig csak az anyjukkal éltem házasságban, és azt látták, azóta is vannak nők az életemben, de nem nősülök, és ez jelenthetett számukra mégis valamiféle elégtételt, vagy vigaszt. Erősítettem is őket ebben, mindig is mondtam, hogy nem kívánok többé megházasodni.

Volt egy illúzióm, hogy a felújított ház egy családi gyűjtőhely lesz, és akkor értelme volt az erőfeszítéseknek, de csalódtam, mivel a kapcsolatom a gyerekeimmel még problematikusabbá vált. Még a fiam és a gyerekei el-eljöttek, de a lányom távol tartotta magát a feleségemtől, akinek a nyitott, emberbarát természete nagyon távol állt az édesanyjától, akihez hasonlítgatta, és tőle magától is. Nem véletlenül. Az emberi kapcsolatok ugyanis az egész korábbi életemben a legnagyobb problémám volt. Azt sugároztuk az első házasságunkban, hogy a család egy zárt közösség, ahol nincs különösebb helye másnak − barátoknak, ismerősöknek, osztálytársaknak. Ezt tanulták a gyerekek tőlünk, ma már azt mondom, sajnos. A második feleségem éppen ellenkezőleg, mindig is igényelte a társaságot, ő ebben élt, lételeme volt az emberi kapcsolódás.

Ez aztán köztünk is konfliktusforrás lett. A szerelem első, intenzív időszakában lemondott a társasági életről, de aztán újra kereste a lehetőségeket. Például összejöttek azért, hogy játsszanak. Felnőttek, játszani? Én ezt marhaságnak tartottam, kidobott időnek. Mai eszemmel tudom, hogy létfontosságú dolog az ember életében. Aki képes feloldódni a játékban, az már önmagában haszon, de az emberi kapcsolatoknak is egy olyan hordozója, ami közelebb hozza a résztvevőket egymáshoz.

Egyre mélyebbre kerültem a depressziómba. A sok rossz, ami ért − apám halála, az infarktusom, anyagi romlás − abban testesült meg, hogy mindezekért a frissen kötött házasságunkat tettem felelőssé. Miért kellett összeházasodnunk? Depressziómban ezt láttam minden bajunk okozójának, és ezt kíméletlenül naponta a feleségem fejéhez vágtam. Elkeseredett volt, csalódott ő is, gyakran átjárt sírni a szomszédokhoz. Két évig tűrte, majd egyszer kijelentette, nem bírja tovább, és elköltözött.

Na, ez a csapás végre képessé tett arra, hogy kihúzzam magam a depresszióból és döntések sorozatát hozzam meg. Béreltem egy lakást és elköltöztem. Kiadtam a házat, munkákat kaptam, és szép lassan kifizettem a hiteleket, anyagilag stabilizálódtam. Teljes értékűnek tartottam magam újra, sportoltam, erős voltam.
Óriási hiány volt azonban a feleségem. Próbáltam betömködni ezt az űrt − kutyaharapást szőrével −, de éppen ellenkezőjét értem el ezzel, csak jobban felmutatta, hogy ő kell nekem. Ő hasonló módon volt velem, egy se vele, se nélküle állapot következett. Találkozgattunk néha, még időnként nyaralni is elmentünk. Én ilyenkor igyekeztem helyreállítani a házasságot, de ő ellenállt, amitől én mindig agresszív lettem. Ebbe a sebzett, sértett állapotomba érkezett egy asszony, aki meglehetősen rossz házasságban élt. Nem akartam semmit ettől a kapcsolattól, de a sebnyalogatás időszakában nagy segítséget jelentett nekem. Ahogy szerelemmé fejlődött a kapcsolat, többször is figyelmeztettem, miattam ne váljon el, de egy napon mégis bejelentette, hogy válik. Kértem, csak akkor tegye, ha nélkülem is megtenné. Biztosított róla, hogy mindenképpen megérett a házassága a válásra.

Ekkoriban a feleségem, akihez eljutott a kapcsolatom híre, közeledni kezdett. Felismerte, hogy végleg elveszíthet, és a féltékenység felerősítette az érzelmeit.
Nehéz döntési helyzetbe kerültem.

Az infarktus és apám halála után elindult bennem egy útkeresés, igen fontossá vált a spirituális lét. Elárasztottak a kérdések: honnan jöttünk, hova tartunk, miért vagyunk a Földön, mi a dolgunk? Ez egy nagy belső küzdelem volt, és egy kényszerpályán vonszolódva kikínlódtam magamból, hogy akkor tudom meg ezeket az alapigazságokat, ha Isten felé közeledek. Emlékszem, apám halálát követően éjszakákon át feküdtem az ágyon, és önkéntelenül jöttek a szavak: Jó leszek, jó leszek, jó leszek. Rájöttem, hogy ha mint egy mantrát mondogatom, az feloldja a kínzó hiány okozta fájdalmamat. Ennek a tapasztalatnak alapján lassan rájöttem, a földi életünk célja jónak lenni, más szóval: szeretni. Az emberi kapcsolatok hirtelen egész más fényben tűntek fel. De hogy tudom megélni ezt a szeretetet? Tudatosan keresni kezdtem ennek a módját.

Ilyen belső átalakulás után a két nő közötti döntésben a legfontosabb szempont az volt, hogy kivel tudom megvalósítani azt a bizonyos háromszög kapcsolatot, amiben harmadikként ott van velünk az Isten. Úgy véltem, ha mind a ketten ugyanabban hiszünk, az egy olyan erőforrás lehet, ami képes az érzelmek intenzitását megőrizni, segít felülemelkedni a problémákon, és így hárman együtt már tudunk kezdeni valamit az életünkkel. Sőt, azon túl is, ha mindketten hiszünk a halhatatlanságban, a feltámadásban, egy szóval, a túlvilágban, és tudjuk, hogy odaát is találkozunk, ez még tovább fokozza az összetartozást. Sohasem veszíthetjük el egymást.

Bár a barátnőmmel is jól megértettük egymást ezen a téren, de a feleségem válaszai alapján azt hittem, vele tudom inkább ezt a háromszög-kapcsolatot megvalósítani. Sőt, azzal áltattam magam, hogy ő is átment egy hasonló szenvedésen, mint én, és amit lélekpépesítésnek neveztem el. Mint később kiderült, ő semmiféle átalakuláson nem ment át, egyszerűen felmérte, hogy elveszíthet és kinyúlt értem. Ahogyan a családom elhagyását követően, úgy ezúttal sem menekülhettem meg a szakítással járó mély bűntudattól. A barátnőm felrúgta a házasságát, és ott maradt végül nélkülem. Egy intenzív szerelmi kapcsolatot vágtam el váratlanul, drasztikusan, ezért az ebből való felépülése iszonyú két-három nehéz évet jelentett számára.

A feleségemmel kerestünk egy lakást, amit már valóban közösnek képzeltünk el. Másfél éven belül azonban kiderült, hogy az együttélés mégsem megy. Bennem ugyanis ez a spirituális vonzás olyan erős volt, hogy beiratkoztam egy katolikus hittudományi főiskolára, majd elkezdtem börtönbe, kórházakba bejárni, rádióban spirituális műsort vezetni, és ezeket a dolgaimat a feleségem nem értette. Éppen az okozta köztünk a távolodást, ami reményeim szerint a totális közeledést kellett volna eredményeznie. Másfél év alatt a feleségem eljutott a válás fontolgatásáig. Én nem akartam, mert bár fájdalmat okozott, hogy ő nem tud követni ezen az úton, sőt, még átverve is éreztem magam, amiért mást ígért, ugyanakkor erősen kötődtem hozzá érzelmileg. Ő viszont csak távolodott, lekerültem arról a bizonyos top listáról, egyre inkább úgy éreztem, hogy már messze nem én vagyok azon a kitüntetett helyen, ahol az első években még letaszíthatatlanul álltam. Intenzív társasági életet élt, amihez nem tudtam kapcsolódni, neki pedig nem volt hova csatlakozni. Igyekeztem pedig akkoriban már az emberi kapcsolódásra, új barátságokat alakítottam ki, azonban az ő társaságától ezzel a spirituális változással egyre távolabb kerültem.

Végül a feleségem beadta a válókeresetet és szétváltunk. Azóta egyedül élek a kutyámmal. Nem nekem találták ki ezt az életformát, nem jó egyedül. Sokáig visszavártam, de mindhiába. Na, ezt a házasságomat már elsirattam, meggyászoltam. Talán többet is: magát az elveszett paradicsomot! Abban a csapdában vergődtem, hogy nem tudok megbocsátani. Úgy éreztem, engem otthagytak, lelkileg kisemmiztek, érzelmileg megloptak − hát a klasszikus reakciók… most még keményebben megtapasztaltam, milyen elhagyott félnek lenni. Azt hittem, nem tudok megbocsátani ezekért. Sőt, amikor válásom után megtudtam, hogy van egy barátja, akkor annyira kivetkőztem önmagamból, hogy elátkoztam. Ez aztán óriási dilemmát okozott, hogy tehetek ilyet az én vallásos gondolkodásommal? Iszonyú harag volt bennem, és hiába tudtam, hogy elsősorban engem gyötör ez az indulat, mégis segített valahogy. Átkereteztem őt, istennőből – akivé szintén én emeltem őt az első években − csináltam valakit, akit gyűlölni lehet. Könnyebb volt így, mint vergődni a megfosztottságban. Ez működött ideig óráig, de aztán már ez sem segített.

Ma már nem érzek negatív érzéseket, viszont bennem maradt a fájdalom. Jogos a kérdés, hogy mikor mondhatom azt, hogy megbocsátottam? A megbocsátás és fájdalom megfér-e egymás mellett? Erre a Viskó című könyvben találtam meg a válaszomat, ahol azt találtam, hogy igen, ez lehetséges. Az időközben kialakított baráti társaságomban megvitattuk a nagysikerű könyv tanulságait. Sokak szerint a megbocsátás teljes felszabadultsággal jár, elmúlnak a harag és a fájdalom mardosó érzései. Csináltam erről egy rádióműsort is, kíváncsi voltam mások hogy vélekednek erről? Minden egyes betelefonáló, kivétel nélkül azt mondta, megbocsátott, de még mindig fáj. Ez engem arról győz meg, hogy vegytiszta megbocsátás nem létezik. Csak úgy lehetséges, mint agape, ami az isteni megbocsátás. Én, emberként már képes vagyok megbocsátani a feleségemnek, képes vagyok imádkozni érte, de fáj. Napi szinten, és nem tudok mit kezdeni ezzel a fájdalommal. Na, ezt a házasságomat elsirattam, meggyászoltam − itt jön vissza a ki kit hagy el alapkérdése. Mindez nem gátol meg abban, hogy adott esetben ne legyen párkapcsolatom, de ez a fájdalom beárnyékol mindent. Fáj, hogy nem sikerült, pedig csodálatos találkozás volt, és évekig fenn tudtuk tartani szerelmünket. Csakis kettőnkön múlt, hogy megőrizzük ezt. Végül is a mai fejemmel azt mondom, a kudarc törvényszerűen alakult. Ma már én minden problémámat annak tulajdonítok, ha kihagyjuk akármiből − történetesen itt a párkapcsolatból − az Istent, ha Ő nem kap szerepet, abból csak bukfenc lehet.

Az foglalkoztat mostanában, hogy mi is az a hiány, amit a feleségem miatt érzek, keresem ennek a fájdalom magnak a gyökerét. Ez a fájdalom vajon nem a totális kiteljesedettség iránti vágy fájdalma-e már, és nincs is köze az elhagyatottságomhoz? Hátha az Istenhez keresem az erősebb kötődést? Kérdezem Ő mit vár tőlem, magának akar, vagy ad még más lehetőséget? Talán egyedül maradok, és pap leszek? Akár még az is lehet. Úgy gondolom, pocsék pap lenne belőlem, de nem tudom, mi az utam. Megtanított az élet arra, hogy az emberi kapcsolatokat tartsam a legfontosabbnak. A legerősebb kohézió a szeretet, ez éltet minket, nem csak a párkapcsolatokat, hanem mindent, és ha én ehhez tudok segítséget nyújtani, ha ehhez megfelelő karizmám van – akkor ez a feladatom. A börtönmissziómban az első félelmeimen túljutva, ma már pozitív kihívásként élem meg, és örömmel tölt el, hogy a kezdeti néhány érdeklődő után már ott vannak harmincan-negyvenen minden alkalommal. A saját életem negatív tapasztalatai, a szenvedéseim megértőbbé tettek az emberek iránt, és ezt megérzi az, aki segítségért fordul hozzám. Tudok már hallgatni, és már nem tanácsot akarok adni mindenáron, hanem elsősorban a vele levésemmel, megértésemmel segítek.

Az élettapasztalat, az integrációs képesség az idősebb kor ajándéka, amikor minden a helyére kerül. El tudjuk fogadni az embereket, minden mást is, jót, rosszat egyaránt, és látjuk azt is, hogy mi miért történt. Felismerjük, hogy szükségünk volt mindezekre a tapasztalatokra, és ha visszatekintünk, akkor hittől függetlenül is képesek vagyunk mögé tenni egy rendező elvet. Reményt ad, hogy ha ez ott volt a múltban, valószínű ott lesz a jövőben is. Nem bánom, amiket végigszenvedtem, sőt, hálás vagyok az infarktusomért, a csalódásaimért, ha fáj is, hiszen ezek indítottak el a spirituális úton. Minden úgy van, ahogyan lennie kell, ez meggyőződésem. Egykori élsportolóként, csúcsmenedzserként egy megváltozott értékrend mentén ma vagyok teljesen azonos önmagammal. Nem tekintem az első házasságomat sem hiábavalónak. Nagyon kevés döntés van az életemben, ami ma is megelégedettséggel tölt el, de például az, hogy jött a fiam, és ezt elfogadtam, és ezzel mindent felvállaltam, ez hihetetlen jó érzéssel tölt el. Ugyanígy sorsszerűnek fogadom el az édesanyjától való válást is. A házasság ennek a döntésnek a következménye volt, de amikor betöltötte a célját, felnőttek a gyerekek, értelmét veszítette. Mára már sikerült jó viszonyt kialakítanunk egymással, gyakran csinálunk közös programokat is, tehát a válás nem egy végső elszakadást jelentett, hanem a kapcsolat átalakulását, más, letisztultabb szintre emelkedését.

Hogy mi lesz a sorsom, egyedül kell-e leélnem az életemet, vagy valakivel, akivel meg tudom valósítani ezt a hármas egységet, az nem az én dolgom, rábízom magam a fölső hatalomra. Ha ezt el tudom fogadni, béke lehet bennem.

Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010, 2016