Vállalati

Munkahelyi segítségnyújtás váratlan halál, gyász esetén

 

Megtörténik, hogy egy munkahelyen egy kollégát baleset ér, vagy egy váratlanul fellépő egészségügyi történés azonnal véget vet az életének. Ez nem csak a családot, hozzátartozókat sokkolja, hanem a munkatársakat is, hiszen nem volt módjuk felkészülni. Egyre több vállalat, cég érzi át annak a felelősségét, hogy ilyen helyzetben nem hagyhatja magára a dolgozóit, s mind gyakrabban kérik gyásztanácsadó szakember segítségét. Természetesen ez a vállalat érdeke is, hiszen a dolgozók lelkiállapota befolyással van a munka minőségére, a teljesítményre is, tehát közös érdek a lelki egészségvédelem biztosítása.

 

A felismert igények következtében nagy tapasztalatot szereztem az ilyen jellegű krízisintervenciós munkáról.

 

Szakmabeliek és laikusok egyaránt sok kérdést tesznek fel nekem ezzel kapcsolatban, néhányat összegyűjtöttem és megválaszoltam.

 

El sem tudom képzelni, milyen az, belépni egy olyan terembe, ahol csupa olyan ember várakozik, akik maguk alatt vannak.

 

Ez nekem nem annyira nehéz, annak ellenére, hogy valóban olyan élmény, mintha az oroszlán barlangjába lépnénk be. Ám míg abban nincs gyakorlatom, hogy kell megbirkózni az oroszlánnal, a halállal kapcsolatban már eléggé felvérteztem magam. Nyilvánvaló, hogy aki ezzel a témával foglalkozik éveken keresztül, annak azért a halálviszonya más, mint a hétköznapi emberé, aki igyekszik ezt a témát hárítani. Én már rendelkezem azzal a belső erővel ezen a téren, ami fontos egy ilyen szituációban. De nem csak én, a Napfogyatkozás Egyesület munkatársai közt többen is rendelkeznek hasonló tudással, képességekkel, és szívesen mennek bárhová, ahol ilyen jellegű segítségre van szükség.

 

Azt gondolom, már a higgadtságod is megnyugtató némiképpen, ahogyan megérkezel, és elkezded a közös munkát.

 

Ez abszolút így van. Ez egy kényes egyensúly, hogy felfogjam, itt egy tragédia történt ebben a kis közösségben, legyen bennem együttérzés, részvét, ám mégis azt sugalljam, hogy a halál az élet része, még a váratlan halál is. Be kell lássuk, el kell fogadnunk, hogy az életünk törékeny és bármikor bárkivel történhet valami, ám tudjuk azt is, hogy a világ nem fordult ki a sarkából, és a mi életünk, a világ folyása nem ért véget. Ettől persze még rettenetesen fáj valakinek az elvesztése, eszemben sincs bagatellizálni a történteket. Mindez szépen hangzik, de valójában nem építem fel, hogy milyen legyek, egyszerűen csak érző emberként önmagam vagyok és kész. Ha megrendült, akkor az, ha tehetetlen, akkor az. Attól, hogy vannak tanult eszközök a birtokomban, és némelyiket alkalmazom is, mert megtapasztaltam, hogy segít, attól még elsősorban emberként szeretnék részt venni, nem távolságtartó szakemberként.

 

Hogy történik egy ilyen foglalkozás?

 

Összeállítottam egy tematikát, és e szerint haladunk, bár természetesen rugalmasan igazodva a résztvevők igényeihez. Először is összevetjük, hogy ki mit tud a halál körülményeiről, ki hogy szembesült a hírrel és hogy érintette őt. Egyik nagyvállalat munkatársai például hétvégén, a hírekből értesültek munkatársuk balesetéről. Hogy történt ez pontosan? Mit éreztél? Mit tettél ezután? Ezek az első pillanatok nagyon fontosak, hogy kimondásra kerüljenek, továbbá az is fontos, hogy a különböző innen-onnan kapott hírfoszlányok koherens egésszé álljanak össze, ne kelljen találgatni, fantáziával kipótolni a hiányzó darabokat.

Ezt követően arról faggatom őket, hogy milyen volt az első reggel a munkahelyen? Milyen volt az üres munkapad, íróasztal látványával szembesülni? Tudtak-e egymással beszélgetni? Képesek voltak-e a munkájukat végezni aznap? Persze nem ilyen vallató stílusban, záporoztatva a kérdéseket, hanem csak lágyan, finoman, rájuk hangolódva.

 

Mindenki képes megnyílni?

 

Az a tapasztalatom, hogy igen, bár természetesen vannak beszédesebbek és vannak kevés szavúak. Senkit nem ösztökélek a megnyílásra, elfogadom, hogy mindenki annyit tár fel, amennyit az adott helyzetben képes. A következő kérésem az, hogy mutassák be nekem a kollégájukat, mert szeretném őt megismerni. Meséljenek róla! Jót, rosszat egyaránt. Mit szerettek benne? Mi volt, ami esetleg akár idegesítette őket néha? Milyen vicces, jópofa történetet tudnak felidézni? Milyen ember volt? Van-e olyan emlék, amiért hálásak neki?

 

Tényleg megismered az elhunytat?

 

Valóságos személlyé válik számomra. Nem egy hír az újságban, XY elhunyt, elgázolta a villamos, hanem Fecó, a jó humorú, jó arc, akinek mindig hülyeségen járt az esze. Aki néha csokit hozott a nőknek. Kicsit túl szókimondó, néha megbántott valakit, de aztán képes volt elnézést kérni. Mindig elkésett, de a munkában lehetett rá számítani. Közel kerül hozzám is a munkatársuk, és én is elkezdek közösséget érezni a kollektívával, persze ez csak egy belső megélés, de a végén ki is fejezem, hogy megszerettem ezt az embert én is. Sőt, ki merem mondani, hogy így ismeretlenül is, de nekem is fáj már a halála, és osztozom az ő fájdalmukban. Ebben a fázisban oldódik a hangulat. Az elején feszültség van, nem csak a szomorúság miatt, hanem azért is, mert a helyzet ismeretlen, én is ismeretlen vagyok. A sztorizások feloldják a légkört. Résztvevők is meglátják az én emberi arcomat is, nem csak a szakemberét. Azért is szeretem ezt a részt, mert ezzel azt mutatom fel, hogy a munkatársuk ugyan már hiányozni fog az életükből, de nem csupán a fájdalom fogja körüllengeni a személyét, hanem mindaz, ami ő volt. Ami ő most is, jelen időben, hiszen mindannak a lenyomata, amit tett, mondott, érzett, ott marad.

 

A közvetlen környezetünkben történő váratlan halál saját magunkat is szembesít a halállal. Ez szóba kerül ilyenkor?

 

Igen, előbb-utóbb rátérek erre a kényes kérdésre, a saját halálviszonyukra. Óhatatlan, hogy az a felfoghatatlan dolog, hogy majd egyszer eltávozunk erről a földről, hirtelen brutálisan valóságossá válik. Tegnap még itt telefonált Julcsi, a lábait feltette az asztalra, ma meg ott az elárvult széke és az ordítóan egyedül hagyott asztala. Ilyen megtörténhet? Hát hogy? És ha igen, akkor én is bármikor megsemmisülhetek? Általában bátran kimondódik, bizony óriási szembesülés volt megpillantani saját halandóságukat a munkatárs elvesztésének tükrében.

 

Van valami lekerekítés is a végén?

 

Az egész folyamat a tematika ellenére mindig egyedi módon alakul, így a lezárás is, de van egy igen szép, bár elég megrendítő rítus, amivel az elmaradt búcsút segítjük, ezt többnyire megcsináljuk.

 

Mennyi idő egy ilyen csoportmunka?

 

Az egész találkozó 3 órát vesz igénybe, közben egy szünettel.

 

Mész többször is?

 

Ha szükséges. Például, ha olyan traumatizáló esemény történt, hogy egy üzemi balesetnek tanúi voltak a munkatársak, akkor akár egy pár alkalomból álló helyi gyászfeldolgozó csoportot is lehet vezetni. Általában azonban többször nem szükséges találkozni, mert egyfelől kapnak egy mintát arra nézve, hogyan lehet erről az őket ért veszteségről nyíltan beszélni egymással, másfelől konkrét útravalót is kapnak a feldolgozás folyamatának segítéséhez. Mert természetesen a gyász csak ez után történik, és ez az „elsősegélynyújtás” nem jelenti azt, hogy ezzel egyszer s mindenkorra le is tudták a gyászukat.

 

 

Singer Magdolna

gyásztanácsadó

magdolna.singer@gmail.com

+36 20 8228274