Eddig élted az életed, mostantól megéled!

Eddig élted az életed, mostantól megéled!

Karola vallomása

Úgy tűnt, minden elveszett, helyette megtaláltam önmagamat

Vidéki lányként a friss diplomámmal feljöttem Budapestre. Egyetlen ismerős nélkül, csak magamra számítva, beleugrottam egyenesen a mélyvízbe. Dolgoztam és tanultam. Ruhákat terveztem, megjelenés-kultúrát tanítottam felsőoktatási intézményekben és a TIT-en. Egyszer egy újságírónő készített velem egy interjút a stylistkodásról, amikor hirtelen jött egy erős vonzás az újságírás felé. Dolgoztam továbbra is, de mellette elvégeztem az újságíró iskolát, amitől óriási lendületet kapott az addigi tevékenységem. A tanítás, a ruhatervezés, meg a stylist összekapcsolódott az újságírással, így kiszélesítette, izgalmas lehetőségekkel gazdagította a munkám. Naponta új emberekkel ismerkedtem meg, változatos volt, pergő, élményekkel teli. Jó lapoknak dolgoztam, voltak ötleteim, értékes, nyomdakész munkát adtam le, és mindig határidőre. Ez életemnek egy szép, sikeres időszaka volt, elismert voltam szakmailag és anyagilag egyaránt.

Életemnek ebben a szakaszában ismerkedtem meg a leendő férjemmel. Ő az esküvő után hamar gyermeket szeretett volna, és bár én még vártam volna, de a kedvéért beleegyeztem. Akkorra már szerkesztő voltam és egy divatmellékletet vezettem, de nyolc hónapos várandósan abbahagytam a munkát.

Megszületett a kislányom − akit már pocaklakó korában nagyon szerettem −, és otthon maradtam vele. A férjem rövidesen újabb babát akart, de én elbizonytalanodtam, mert a kapcsolatunkat nem éreztem elég jónak, szerettem volna, ha előbb megerősödünk egymásban. Közben kaptam izgalmas ajánlatot egy nagy laptól, de visszautasítottam, mert a férjemnek jól menő vállalkozása volt, átlagon felül ellátta a családot. Ez volt az én ostobaságom, de akkor még nem tudtam, mivel jár az, ha egy nő függőségbe kerül. A kislányomat neveltem, és közben folyamatosan tanultam. Építkeztünk, ezért először elvégeztem a lakberendező iskolát. Minden apró részletet én terveztem meg a házban, a mozaik csempétől a díszüveg-ablakon át a kerti járda vonalvezetéséig. Az a ház a harmadik gyerekem, a létrehozásában remekül együttműködtünk a férjemmel. Lett egy kis iparművészeti vállalkozásom. Ekkor felismertem, hogy egy ilyen vállalkozás vezetéséhez komoly ismeretek szükségesek, ezért elvégeztem az Iparművészeti Egyetem művészeti menedzsment szakát.

A férjem nem akarta, hogy újságíróként jöjjek-menjek, akár az esti órákban is, de az otthoni tevékenységet és a tanulásomat maximálisan támogatta. Művészkedtem, de csak szerelemből, ezért amikor a válásra került a sor, akkor nagy bajba kerültem. A házasságban ugyanis egyre kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, amiben persze megvolt az én szerepem. Elkényelmesedtem az aranykalitkában, ahol mindenem megvolt, hiszen a férjem megteremtett mindent. Ez a kényelmes életmód azzal járt, hogy lemondtam a világban való részvételemről, és alávetettem magam a férjem elvárásainak. Ennek meglett a lelki vetülete is a kapcsolatban, mert a férjem elkezdett uralkodni fölöttem. A hibáztatások, a kritikák, a kötekedések, az örök elégedetlenség szép lassan aláásták az önbecsülésemet. Hagytam, hogy méltatlanul bánjon velem, és az állandó megfelelni vágyásomban milliméterenként teljesen elvesztettem korábbi önmagamat. Ő pedig elvesztette azt a vonzó és erős nőt, akit elvett.

Mindezek még nem látszottak ennyire világosan, amikor egy nyaraláskor a kikapcsolódás békéjében jónak tűnt a kapcsolatunk és beadtam a derekam; jöhet a következő gyerek. Nagyon örültem, hogy rávett, mert a kisfiammal a kapcsolatunkat tökéletes harmóniában éltem meg, így életemnek egy csodálatos időszaka kezdődött. A férjem ezzel szemben azzal vádolt meg, hogy depressziós vagyok, és javasolta, hogy menjünk el pszichiáterhez. Én óriásira nyitottam a szemem, soha ilyen boldog nem voltam még,
mondtam csodálkozva, de jó, menjünk, ha ezt kívánod. Néhány alkalom után a pszichiáter közölte: Kedves uram, a feleségének semmi baja, ellenben önnek felírnék egy kis Sanaxot. A férjem kis híján ráborította az asztalt az orvosra, majd indulatosan kirohant. Kijelentette, a pszichiáter teljesen alkalmatlan a munkájára.

Rohamosan romlott a kapcsolatunk, az önértékelésem már a béka feneke alatt volt, úgy hittem, tökéletesen értéktelen vagyok, és mindenre alkalmatlan. Ketten hoztuk ezt össze, ő volt az aktív fél, aki megkövetelte, hogy ellenvetés nélkül az legyen, amit ő akart, én meg partner voltam ebben, mindent elnéztem neki, olyasmiket is, amiket nem szabadott volna. A vendégeinknek rendszeresen szemet szúrt, ahogy bánik velem, lenéz, megaláz, semmibe vesz, de én ezt észre sem vettem. Nekem ez a naponta beszívott levegő volt, és csak arra koncentráltam, hogy erőmön felüli igyekezettel megfeleljek neki, ami persze lehetetlen volt.

Amikor kiderült, hogy kapcsolata van egy nővel, egy világ omlott össze bennem, mert minden nehézségünk ellenére ezt soha nem gondoltam volna, naivan megbíztam benne. Tettünk kísérletet a házasság helyreállítására, de nem sikerült és a válás felé haladtunk. Sokkszerű állapotba kerültem, néhány hónapig nem fogtam fel, hogy ez velem történik, és vártam, hogy egy reggel, amikor felébredek, rájövök, hogy mindez nem igaz. Csak sodródtam, mint egy kapitány nélküli hajó, és felfoghatatlan volt, hogy mindent elveszítek, ami az enyém volt, a családomat, a férjemet, az otthonomat, a biztonságomat, és egyszer csak arra eszmélek, hogy egy pillanat alatt összeomlott az egész addigi életem.

Simán azt gondoltam, hogy én bele fogok dögleni a válásba, hogy én nélküle semmire nem vagyok képes. Mint egy virág, amelynek ő a gyökere, nélküle egész egyszerűen nincs élet − ilyen mélyre jutottam ebben a függésben.

Ami ezután jött, az maga volt a pokol. Ő csalt meg, ő mondta ki végül, hogy váljunk, mégis ezt ismételgette: Kicsinállak, kisemmizlek, enyém a két gyerek. Nem tudtam elköltözni, semmim sem volt, jövedelmem meg végképp nem, és nem hagyhattam ott a gyerekeket. Ott voltam bebörtönözve, és ő csak nyírt folyamatosan. Ő irányított mindent, ő fogadhatott jó ügyvédeket, neki volt pénze, kapcsolatai, biztonsága, ő bízott meg nyomozót, ha úgy tartotta kedve, minden eszköz az ő kezében volt. Olyan szinten voltam ellehetetlenülve és kiszolgáltatva, hogy nem is tudom, hogy tudtam ép ésszel kibírni. Nem éreztem magamban semmi erőt, sem képességet hogy ebből kikecmeregjek, és nem láttam semmi kiutat.

Mindenek előtt pénzt kellett keresni, hiszen tőle már semmit nem kaptam. Volt egy meghatározó esemény, ami elmozdított a holtpontról. Küldtem körleveleket, amelyben iparművészeti üvegeket kínáltam karácsonyi cégajándékként. Egyetlen cég válaszolt, de ez akkora sikerélmény volt! Úgy éreztem, van remény. Volt valami, amit magam csináltam, enyém volt az ötlet, én mentem el tárgyalni, én kötöttem meg a szerződést, és végül én teljesítettem a megrendelést.

A helyzetem azonban továbbra is kilátástalan volt, és a szabadulásom ideje a végtelenbe veszett. A férjem az ügyvédemet is lefizette, így akiben megbíztam, akinek az én védelmemet kellett volna szolgálnia, az elárult, az ő érdekeit képviselte. Úgy éltünk a házban, hogy el voltunk szeparálva, külön bejárattal, a gyerekek meg átjártak kettőnk között. A férjem a szemem előtt élte az életét, hozta a barátnőjét, jöttek a haverok, költötte a pénzt, én meg életfogytiglani ítélettel, nincstelenül raboskodom mellette. Nem remélhettem szabadulást, mivel már a jogban sem bízhattam, mert az igazságszolgáltatást is ő tartotta közvetve a kezében. Nem tudtam, hogy lehetne emberségesebbé tenni, és miután nem tudtam magam megvédeni tisztességes eszközökkel, már én magam is az általa alkalmazott módszerekhez hasonlókkal éltem. Ezt is ketten csináltuk, így végül rettentő csúnyán váltunk el. Nagyon fáj, hogy a gyerekek láttak minket veszekedni, láttak verekedni, hogy átmentek egy traumán, amit igenis mi okoztunk nekik! Nem tűzvész, nem háború, nem természeti csapás, hanem mi, a szüleik. Értelmetlen szenvedés és pusztítás járt a válásunkkal.

Közben találtam én is egy férfit, akinél nem csak szerelmet, hanem védelmet is kerestem, és ő ezt képes volt nekem nyújtani. Bár ez a kapcsolat rég befejeződött, de hálás vagyok, hogy találkoztunk, mert akkor kölcsönösen szükségünk volt egymásra és jó barátok lettünk.

Egyre erősebb lettem. Mindenek előtt felismertem, hogy nem haltam bele, hogy élek, bár fogságban vagyok, de mégiscsak túléltem, jogilag elváltunk és van némi munkám is már. Továbbra is rettenetes volt azonban az, hogy nem láttam az egy fedél alatt élés végét. Teljes bizonytalanságban voltam ebben a gyilkos, lélekromboló helyzetben, és nem tudtam, hogy meddig kell tűrni ezt a szenvedést.

Kétszer is felcsillant a remény a szabadulásomra. Nagy munkával megkerestem kétszer is a lakást, ahova költözhetünk, már lefoglalóztuk, elkészült az adásvételi szerződés, amikor a férjem mégsem fizetett ki engem. Harmadszor is találtam lakást, de már nem hittem, hogy tényleg az enyém lesz. Végül nagy nehezen, kompromisszumok árán, de meglett a lakás, és végül is eljött a nap, amikor végre elköltözhettem. Sikerült a gyerekek dolgában is megegyeznünk, felváltva vannak velem és az apjukkal. 21 nap alatt fel kellett felújítanom a lakást, teljesen egyedül, mindenféle férfi-segítség nélkül, de megcsináltam, amire a mai napig is büszke vagyok. Falakat bontattam el és rakattam fel máshol, burkolatokat, vezetékeket cseréltettem, komplett helyiségeket alakíttattam ki, funkcionálisan is teljesen átszerveztem a teret. Mindezekhez ismét nagyon jól jött a lakberendezői végzettségem.

Nekiláttam felépíteni az életemet is. Mindenek előtt elkezdtem terápiába járni, ami sokat jelentett a válást követő időkben. Terveket kovácsoltam, és lépésről lépésre erőfeszítéseket tettem, hogy elérjem a céljaimat. Újra tanultam, könnyen ment, mivel hat éves korom óta folyamatosan tanulok. A válásig a legkülönbözőbb művészeti tanulmányokat végeztem, ám a krízisnek köszönhetően irányt váltottam, a pszichológia felé terelődött az érdeklődésem. Addig is érdekelt, de most elmentem egyetemre, majd párhuzamosan elkezdtem a táncterápiát, ami szintén egy öt éves képzés. Rengeteg időmbe, energiámba és pénzembe került, de nagyon sokat is adott, mert ezzel kezdtem feldolgozni a régi traumáimat. Gondoljunk csak bele, 1200 önismereti óra, micsoda lehetőség a fejlődésre! Ha ez nincsen, akkor nem tudom, hol tartanék, mert ezzel felépítettem egy új alapot magamnak, ami erősebb, mint sikeres, fiatal újságíró koromban volt, mert közben megjártam a poklot. A szüleim, a testvéreim és a barátaim egy része végig mellettem állt, nekik is sokat köszönhetek.

Amint meglett a pszichológus diplomám, a sors azonnal tálcán kínált egy lehetőséget, amit meg is ragadtam. Szeretem a munkámat és jók a visszajelzések. Mivel a személyiségem a munkaeszközöm, ezt azóta is folyamatosan fejlesztem, karbantartom. Természetesen járok szupervízióba, időszakosan a mai napig járok terápiába is, tréningekre is és nyomon követem a szakmai újdonságokat.

Elkápráztat, ahogyan felismerem, hogyan érnek össze a dolgok, hogyan válik a sok kis részlet egy komplex egésszé, valami olyanná, amit előre soha nem álmodhattam volna meg. Mintha valami spirál ugyanazokat a köröket egyre magasabb szinten, egyre tágabban jelenítené meg. Rajztanárként szereztem az első diplomámat, aztán jött a divatiskola, az újságírás, lakberendezés, művészeti menedzsment, ehhez hozzájött a pszichológia a táncterápiával és a művészetterápiával, és összeállni látszik valami egészen különleges, nagyon rám jellemző egésszé. Nagy szavak, hogy kinek mi a küldetése, de most kezdem azt érezni, hogy azzal kezdek foglalkozni, amire teremtve vagyok, most érek oda az életutamon, hogy ki merem jelenteni, igen, ez az, amire születtem! De még el sem mondtam, mi minden bontakozott ki! Mindig is szerettem tanítani, ezért örömmel üdvözöltem az új lehetőséget. Indult egy stylist osztály a ruhatervezők mellett, és felkértek hogy tartsak pszichológiai előadásokat. Annyira jól sikerült, hogy a hallgatók ráadást kértek. Később a Pszinapszisra kerestek valakit, aki egyaránt otthon van a divatban, művészetben és pszichológiában, de nemigen találtak az országban ilyet, ezért megörültek, amikor rám bukkantak. Elhívtak továbbá a Magyar Pszichlógiai Társaság Szimpóziumára is, ami szintén szép kihívást jelentett számomra. Nagyon élveztem, amikor összeállítottam az előadásokat, töprengtem, képeket kerestem, beleástam magam a témákba. Élmény volt a készülés is, és maguk az előadások is.

Ezek a felkérések adták az ötletet, hogy ebbe az irányba lépjek tovább. Szeretnék tanítani, csoportokat létrehozni, mindamellett persze, hogy megmaradnak az egyéni kliensek is. A barátaim, akik figyelemmel kísérik az életemet, és látják bennem az erőt, lendületet, felteszik a kérdést: ha a házasságom alatt is építem a karrieremet, vajon hol tartanék? Ahogy visszatekintek az elmúlt nyolc évre, magam is megdöbbenek, hogy hová jutottam, és ha ezt megsokszorozom években, és előre nézek az elkövetkezendő életemre, egyenesen felfoghatatlan, hogy miket lehet még elérni a magam útján járva. És tudod, mi a vicc? A férjem mellett sokkal-sokkal több lehetőségem volt, hogy kibontakoztassam magam. Mennyi eszközt használhattam volna; pénzt, kapcsolatokat, segítséget, de nem tudtam ezzel élni, képtelen voltam! Egyszerűen tudatilag nem voltam azon a fejlettségi fokon. Olyan voltam, mint egy gyerek, a meghosszabbodott gyerekkoromat éltem, etettek, ruháztak, én pedig „játszottam” (művészkedtem), tanultam, és nem sok felelősséget vállaltam önmagamért.

De nem csupán a munkáról és tanulásról szól az életem. Világéletemben sportoltam és táncoltam; flamenkót, salsát, akrobatikus rockyt, és így tovább. Mostanában úszom, és lejárok egy edzőterembe. Nagyon fontosak az emberi kapcsolatok is számomra. A régiek mellett új barátokra találtam, és ápolom ezeket a barátságokat. A szüleimmel is teljesen átformálódott a kapcsolatom, pozitív változás lett ebben is. A gyerekeimmel nagyon jól kijövünk. Aztán itt van az olvasás! Irdatlan mennyiségű könyvem van. Szellemi kalandozásnak fogom fel az olvasást, annyira megmozgat, annyi szálat elindít bennem, amikor megnyílnak az összefüggések, újabb és újabb világok tárulnak fel, valóságos szellemi gyönyör. Nemrég azt mondták a playback-táborban, hogy erotohedonista vagyok, de nem kifejezetten a szexuális élet, hanem az érzékek felfokozottsága, az élet élvezete miatt, és valóban, nem fogtak mellé a meglátásukkal. Szeretek jókat beszélgetni, kulturális élményekben részt venni, jókat enni, olvasni, szeretkezni, zenét hallgatni, nevetni, benne lenni az élet sűrűjében. Milyen érdekes, hogy amikor a házasságomban éltem és mindenem megvolt, nem tudtam ezt megvalósítani. A filozófia tanárom mondta a válásom után: Eddig élted az életed, mostantól megéled! Emlékszem, potyogtak a könnyeim, a vállán keseregtem, hogy vége az életemnek. Dehogy, csak most kezdődik! − vigasztalt. És milyen igaza volt!

Átgondolt terveim vannak, rövid és hosszú távúak. Ezek nagyon átfogóak, kezdve a lakás fejlesztésétől a magam és az életem megalkotásáig. A most induló öt éves tervben például az angol tökéletesítése szerepel, majd második nyelvként az olasz, mivel úgy képzelem el az életemet, hogy amikor már a szakmám beérik, akkor festeni fogok. A főiskolán mindent kipróbáltunk, az akvarelltől a rézkarcon keresztül az olajig, és azt láttam, hogy a szükséges ismeretek a fejemben vannak, elsajátítottam az összes technikát, értem az ábrázoló geometriát, kisujjamban a színelmélet, minden alapom meglenne hogy egy jó képet fessek, de valójában nincs mit fessek! Meg kell érni, mint ahogy azt mondják, nincs jó pszichológus 35 éves kor alatt, ugyanúgy festő sincs, ha nincs meg az az élettapasztalata, ami ehhez szükséges. Nyilván vannak kivételek, de én nem tartozom közéjük.

Úgy képzelem el az öregkoromat, hogy tavasztól őszig itt leszek, ősztől tavaszig pedig egy olasz falucska kis házikójában, ahol lesz egy pici kerti lak az én festőműhelyemmel, a függöny lobog a szélben és szólni fog a zene, én pedig keserédes boldogsággal viszem fel a vászonra mindazt, ami kikívánkozik belőlem – most már tudom, bőven lesz témám… Néha úgy éreztem, az életem olyan, mint egy brazil szappanopera. Tele lesz a kert mentával és bazsalikommal, sütni fog a nap hétágra, és időnként meghívok izgalmas és szeretnivaló vendégeket, helybélieket és hazaiakat is. Lenyűgöz ez az ország a kulturális meg a természeti szépségeivel, és valahogy van bennem egy híd; magyar vagyok, itt akarok élni és megöregedni, de mellé venném a zord, hűvös telekre a napfényes Itáliát. És az a jó benne, hogy nem megvalósíthatatlan, nem a floridai milliárdosok körét vágyom bővíteni, vagy a Holdon akarok venni egy telket, hanem egy kicsi olasz faluban egy aprócska házat − ez megteremthető, úgy vélem.

Társam is lesz, remélem, nem egyedül képzelem el ott az életemet, de abban biztos vagyok, hogy bármennyi pénze is lehet, nem tarthat el, mert már soha többé nem adom fel önmagamat és a munkámat. Egyelőre azonban még várat magára. Eljött ugyan a szerelem is az életembe a válás után, de a kapcsolat végül zátonyra futott. Ennek az újabb veszteségnek a feldolgozása megint hatalmas feladat volt, mert mélyen kötődtem, teljes szívvel szerettem azt a férfit, akiben végre olyan szellemi játszótársra leltem, amilyenre mindig is vágytam. A legnagyobb érdeme mégsem ez volt, hanem az, hogy képes volt kiváltani bennem azt az érzelmi hőfokot, azt a szenvedélyt, amitől ha a tükörbe néztem, szinte el sem hittem, hogy újra boldog nő vagyok és mosolyogva ébredek a párom ölelő karjaiban, akivel életemben először éjjelente kiskifli-nagykifliben aludtam és akinek még a hónaljába is bebújtam, mert annyira imádtam érezni az illatát. Nem vagyok könnyen szerelmesedő típus, egy kezemen meg tudom számolni a partnereimet, az én életemben ritka kincs a szerelem. No, ez a férfi egyszer hirtelen lebukott. És még innen is vezetett tovább út, még ebből is bőven volt mit megtanulnom. A spirituális írások azt állítják, ha nem tanulunk a hibáinkból, akkor arra vagyunk ítélve, hogy megismételjük, hátha legközelebb felismerjük, min kellene változtatnunk. Próbálom megfejteni, mi mire tanít, és milyen irányban kell fejleszteni magam. Igyekszem úgy élni, hogy az hiteles legyen, beismerni, ha tévedek, ha kell, elnézést kérni, kimondani, hogy szeretlek, ugyanakkor ha kell, azt mondani, hogy figyelj, nem! Bár most már egészen jól állok, bőven van még mit fejlődnöm, túl sokáig voltam gyáva.

Ha ülök a nappaliban a kanapén, még ma is néha arra a jó érzésre eszmélek, hogy nincs gyomorgörcsöm, hogy ha hazajön a férjem, mibe fog belekötni, mint a házasságom alatt. Mindenem megvolt, de szeretet, megbecsülés és béke nem, most pedig beosztással kell élnem, minden hónapban probléma, hogy bejön-e annyi pénz, amiből megélünk, de boldogabb ember vagyok. Van, hogy én is szenvedek, és nekem is van rossz napom, de alapvetően harmóniába kerültem önmagammal. Felépítettem magam, amit a válásnak köszönhetek. Ha a férjem csak egy kicsit is jobban bánik velem, akkor én megülepedtem volna abban a kényelmes életben, aminek következtében előbb utóbb beszerzek egy súlyos betegséget. Mert azt gondolom, nem lehet sokáig büntetlenül élni ilyen szeretetlenségben, és ilyen önfeladással.

Ha meg akarom fogalmazni, végül is mi az, ami segített kijönnöm ebből a mélységes mély veremből, akkor azt mondhatom, az az erős élni akarás, életszeretet, pozitív gondolkodás, hit, lelkesedni tudás és energia, amitől még egy ekkora krízis sem tudott megfosztani. Emlékszem például egy jelenetre, közvetlenül a válás után, a legmélyebb gyászomban. Kocsival igyekeztem a pszichológushoz, folytak a könnyeim, de amikor jött egy jó zene a rádióból, akkor ösztönösen elkezdtem mozogni, táncoltam az autóban, és mosolyogtam, igen, mosolyogtam! Úgy hiszem, engem szeret(nek) az Isten(ek). Jóban vagyunk egymással.

Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010, 2016

0 item
Kosár
Empty Cart

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezár