Elanyátlanodva

Apa és fiai a gyászban

Az apa

Ez itt az esküvői képünk. Nem hittem, a kutyafáját az esküvőn, hogy csak ennyi lesz…

Edzőtáborban, Tatán ismertem meg Magdit, válogatott síugró voltam, így kerültem oda. Nézegettem a tornászlányokat, mert olyan szépek voltak, köztük ő is, beszélgettünk sokat.
Nagyon csinos volt, állandóan le akarták csapni a kezemről. A strandon is mindenki neki akart udvarolni… egyszer meg is kérdezetem egy kigyúrt testfelépítésű sráctól: Te, nem zavar, hogy én is itt vagyok? Mindig el kellett zavarni a férfiakat.

De nem csak helyes volt, hanem jó is, a munkahelyén is olyan szépen beszéltek róla, valahányszor bementem! Csak a családnak élt, imádta a gyerekeit. Két fiúnk született, 15 és 16 évesek voltak, mikor elvesztették az anyjukat. Most, hogy jön a Karácsony, sokat emlegetjük őt. Emlékszem, egyszer hajnalban keltem, indultam dolgozni, őt már ott találtam a konyhában. Kérdeztem, hát te, már felkeltél? Le sem feküdtem, felelte, és mosolygott, mutatta a finom süteményeket. 14 beiglit csinált mindig, néhányra ráírta a T betűt, mert Tomika nem szerette a mazsolát. Hogy szerettem, amikor Magdi élt a Karácsonyokat! Ő mindent beleadott, szépen feldíszítve a lakás, ünnepi hangulatot varázsolt, az ajándékozás is jó volt, de amióta meghalt, nem szeretem az ünnepeket.

Nagyon szorgalmas ember volt, nem lehetett olyat kérni, hogy ne teljesítse. Műszaki rajzolóként dolgozott, és itthon jó anya, jó háziasszony volt. Mikor megszülettek a gyerekek, éjjel nappal dolgozott, hiszen csak egy év volt a gyerekek közt, nem volt könnyű. Nyaranta a Balatonon voltunk, mert kapott a munkahelyén erre lehetőséget. Életem legszebb nyarai voltak, de a gyerekek is állandóan emlegetik. Sokat jártunk el otthonról, mindenhova együtt mentünk, Magdinak köszönhetően. Azt láttam, ahol ő van, ott csak jó dolgok történnek.

Sokat foglalkozott a gyerekekkel, amikor kicsik voltak, állandóan mesélt nekik, verseket mondókákat mondott, játszott velük, később a tanulásban segített. Marci például egyszer rosszul állt egy tárgyból, szólt az osztályfőnök, én átvállaltam a háztartást, egyszerű dolgokat főztem, mosogattam, Magdi meg naponta tanult Marcival. Meg is lett az eredménye. Amúgy rendes srácok voltak, mindketten kiválóan sportoltak, nyerték az érméket sorban.

Jó házasság volt, ajjaj, nagyon. Én voltam a morgósabb, ő a higgadt, még a hangja is olyan nyugodt volt mindig. Jókat tudott nevetni, társaságban főleg. Szerette, ha viccelődtem. Élénken él bennem minden, az esküvőnk, a születésnapok, ünnepek szépsége. Sok éve már, hogy meghalt, de még ma is siratom. Negyven éves volt, amikor köhögni kezdett. Senki nem talált semmit, és csak egy év után ismerték fel, hogy baj van, tüdőrák. A Korányiban próbálták kezelgetni, de nem mondták meg neki, mekkora a baj. Én tudtam. Összeomlott egy világ bennem. Eleinte nem volt probléma, jól volt, dolgozni ment. Még síelni is voltunk abban az évben, amikor meghalt, az egész család. Én síoktató voltam, és Magdi velem síelt, a srácokat meg nem láttuk egész nap. Ott kevesebbet köhögött.

Én még újra kimentem egy csoporttal, de hazajöttem előbb, mert rossz érzésem volt, és valóban, ott sírdogált szegény a kórházban, mert megtudta, hogy operáció vár rá.

Mondták, hogy négy-öt órás lesz a műtét, de egy óra múlva kihozták, ami már gyanús volt. Nem is mondtam senkinek, csak anyukámnak panaszkodtam. A gyerekeknek is csak az utolsó előtti napon mondtam, hogy meg fog halni. Még abban az évben, éppen Halottak napján halt meg. Fel voltam készülve rá, hogy elmegy. Ott voltak a gyerekek is, én még bementem a szobába, megitattam, de már nem tudott magáról.

Eltemettük, az is szörnyű volt… na, ezt nem akartam, sírni…

Azóta is minden szombaton megyek hozzá a temetőbe, viszek virágot, gyertyát − úgy érzem, ez kell. Javasolták, hozzam haza az urnát, dehogy hozom, szívesebben járok ki hozzá. Anyukámék is ott vannak a közelében, jól esik odajárnom. Virágot is viszek, de mindig ellopják. Öt szál rózsát szoktam vinni, meg egy vegyes csokrot, de elviszik.

Itt maradtam a két fiúval. Borzasztó volt, próbáltam igyekezni, hogy ne érezzék az anyjuk hiányát annyira. Mindketten sportoltak, meg kamaszkorban voltak, állandóan éhesek voltak, kellett nekik a főtt étel. Szerencsére korábban is segítettem Magdinak, én vásároltam a piacon, feltankoltam egész hétre, meg egy kicsit tudtam főzni is. Anyukám sokat segített, amíg meg nem tanultam rendesen, addig járt hozzánk rendszeresen. Tomi focizott, és ott sok anyuka kijárt a meccsre, őket is mindig kérdezgettem, hogy kell készíteni a rántást, főzelékeket, így fél év alatt belejöttem.

Hiányzott Magdi nagyon, és a gyerekeknek is rettenetesen. Felfoghatatlan volt, hogy nincs. Sokat álmodtam a halála után. Egy ágyban aludtunk, és nem volt mellettem, és tudtam, már soha többé nem lesz. Próbáltam nem sírni a gyerekek előtt, de azért elsírtam magam többször. Lefeküdtek, néztem a tévét és egyedül éreztem magam, akkor kezdtem sírni. De nem lehetett, oda kellett figyelni a gyerekekre. Ha nem lettek volna ők, nem tudom, mi lett volna. Miattuk szedtem össze magam, miattuk sikerült felépülnöm.

Jöttek a levelek, barátnőitől, akik nem tudták, hogy meghalt, az is szörnyű volt, látni a nevét a borítékon, és már nem volt, akinek odaadhattam. Vagy emlékszem, találkoztam egy sportboltban egy régi barátnőjével, kérdezi, hogy van Magdi, hát mondani kellett, hogy meghalt, borzasztó érzés volt. Nagyon el voltam keseredve. Az is rettenetesen aggasztott, mi lesz a gyerekekkel? Annyira el voltam keseredve, hogy elpattant az agyamban egy ér. A tüdőm meg vizesedett, hullámzott, mint a Balaton, mindkettő a gyász következménye volt, legalábbis az mondta az orvos barátom. Nem mentem kórházba, mondom, nem mehetek, nem hagyhatom itt a gyerekeket. Jártam tornázni, elektromos kezelésre, rendbejöttem.

Próbáltam a gyerekeket támogatni, Tomi hagyta is magát, de Marcell állandóan a haverokkal volt, ő nem igényelte, nem lehetett hozzáférni. Én mindig azt akartam, álljak a rendelkezésükre, meg tudjanak találni… azt hittem, elég, ha főzök, ellátom őket, mosok, de beszélgetni is kellett volna velük, de azt nemigen tudtam… az anyjukkal tudtak igazán, őt meg nem sikerült pótolni. Igyekeztem helyettesíteni, de sajnos inkább csak a tiszta lakás, ebéd, ellátás terén sikerült. Néha emlegettük az anyjukat, de nagy beszélgetések nem voltak. Ők nem emlegették. Szóba került, de talán nem esett jól nekik a beszélgetés… nem tudom.

A gyerekeket a sport húzta ki a bajból. Tominak volt egy edzője, aki odafigyelt rá, játszatta a csapatban, hogy legalább arra a másfél órára ne járjon az eszében az anyja. Őt nagyon nagyon megviselte az anyja elvesztése. Marci is sportolt, kenuzott, meg lógott a barátaival, őrajta nem látszott, mintha őt nem érintette volna olyan mélyen, de ez lehet, hogy csak a látszat. Zenélt is, dobolt, talán ez is segített. Rendesek voltak mindketten, nem csináltak olyanokat, hogy még jobban el legyek keseredve.

Nem nősültem meg máig. 45 éves voltam, mikor meghalt Magdi. Nem vágytam senkire, lekötött a háztartás, a gyerekek. Szaladgáltam a gyerekek versenyeire, sokszor egyik helyről a másikra. Nem gondolkodtam arról, velem mi lesz.

Akkor lett jobb, amikor a kis kolléganőmmel összejöttünk, három évvel Magdi halála után. Továbbra is jártam ki a temetőbe. Őt nem bántotta, még azt is mondta, ha meghalok, Magdival leszek. Minden szombaton nálunk aludt. Hívott ide-oda, meg a barátok is, de mondtam, nem tehetem, a gyerekkel kell lennem. A vasárnapokról is azt tartottam, az egy kis ünnep, annak meg kell adni a módját. Tíz évig volt a barátnőm, aztán elhagyott. Ez is egy nagy gyász volt, de én vagyok a hibás, nem vettem el, nem akartam a fiaim mellé hozni, meg még egy kistestvért is, nem akartam nősülni. Lehet, ha elveszem, és szülhetett volna, nem hagy el. Ő soha nem emlegette, de biztos vágyott rá, mert most van egy két éves gyereke.

Mikor összejöttem Évivel, boldog voltam, de Magdi mindig is bennem élt, a mai napig nem múlt el a szeretet, és a veszteség szomorúsága. Ha álmodom Magdiról, mindig él, és többnyire mással… talán a hiánya, hogy nem velem van… mással van… nem tudom, miért van ez… de örülök, hogy él, próbálom visszaszerezni, de nem tudom.

Nem vagyok hívő. Néhányszor voltam templomban Karácsonykor, nagyon szép volt, de nem járok. A temetőbe hozzá megyek, találkozni vele, de nem hiszek a lélek túlélésében. Nem tudom, miért megyek hozzá… ez jó nekem egyszerűen. Van egy nő, aki 30 éve barátom − közös barátunk volt Magdival, mikor még élt −, ő arra lakik, néha felugrom utána hozzá egy kávéra, elbeszélgetünk, ezt is szeretem.

Már nem tervezek társat, megöregedtem, hát hogy nézek már ki? Volt Évi után még egy kapcsolatom másfél évig, azóta nincs barátnőm, de nem is hiányzik. Mindketten szépek voltak, csinosak, ehhez szoktam hozzá, és hát azt látom, a korban hozzám illő hölgyek bizony öregecskék… tudom én is, de mit tegyek, nem vonzanak. Jóban vagyok a volt barátnőimmel, beszélünk telefonon, nem haragszom rájuk. Évinek is csak jót kívánok, pedig nagyon padlóra kerültem, enni se tudtam… de olyan szép volt az a tíz év, ajándék.

Aktív életet élek, rendszeresen sportolok, és a síoktatást, teniszoktatást sem hagytam abba. Amúgy nyugdíjasként itthon vagyok, de a barátokkal rendszeresen találkozom, síelni is együtt járunk. A fiaim felnőttek, jó gyerekek, jó lelkűek, gyakran találkozom velük. Három lányunokám van, imádom őket. Jaj, ha élne Magdi, hogy örülne ő is az unokáinak! A legkisebb különösen szeret idejönni, megyek vele játszóházba, foglalkozom vele. Szeretem a családom, fontos a család, mindig is az volt.

Nem tudok sokat mondani az érzelmeimről… talán akkor többet tudtam volna… de nem, akkor sem tudtam volna a fájdalmamról beszélni. Ez egy nagyon kegyetlen dolog, elmondhatatlan. Ha vissza tudnám csinálni, még valami iszonyatos nagy áron is visszacsinálnám.

Tamás

Hihetetlen, hogy halt meg, tüdőrákban, ami a cigarettázókra jellemző. Utólag látszik, milyen anya volt, akkor természetes volt, mit tudtam én, milyen a jó, milyen a rossz. Csak később ismertem fel, milyen szerencsés gyerekkorom volt. Azt gondoltam, az tök természetes, egy anya ilyen és kész, de hát látom már, nem mindenkinek jut ez.

Nem volt váratlan, sejtettem, bár elhessegettem, nem, nem lehet, ez nem történhet meg.
Mikor mondta apu, az nagyon rossz volt. Bizonytalanságot éreztem, hogy történhetett meg, és mi lesz ezután?

A halálát először nem fogtam fel, ezt nem lehet felfogni, hogy nincs anyukám, ez olyan, mint a végtelenség… Felborult minden, odalett a biztonság. Odáig minden tökéletes volt, teljes biztonság, onnantól nagyon bizonytalan lettem mindenben. Rádöbbentem, hogy bármikor velem is megtörténhet bármi. Semmi nem volt ugyanaz már.

Őrült hiány. Segített nekem a sport, elég sikeres voltam, ebben találtam vigaszt. De innentől minden más lett, lezárult a gyerekkorom. Kétségbe voltam esve, de azért ment az élet, az iskola, a tanulás, a sport, csináltam az életemet tovább.

Sokszor álmodtam, ez még a mai napig előfordul, bár már ritkán.

Nem volt öcsémmel sok közös dolgunk, most közelebb vagyunk egymáshoz. Én borzasztó voltam, nem úgy álltam az öcsémhez, ahogy kellett volna. Rossz volt a kapcsolat, van is lelkiismeret furdalásom, nem támogattam őt. Igaz, csak egy évvel voltam idősebb, nem voltam sokkal bölcsebb.

Anyukám volt mindig, akivel el lehetett beszélgetni, akinek mindent el lehetett mondani, apukám nem tudott a helyébe lépni. Igyekezett nagyon, próbálta pótolni anyut, de nem sikerült neki, illetőleg főleg csak az ellátásunkban. Rossz reakciói voltak, az öcsém különc volt − extravagáns öltözet, viselkedés −, amire az apukám sokszor a tiltással reagált, de nem biztos, hogy ezt kellett volna.

A barátaimmal tudtam beszélgetni. Ők támogattak, együtt voltunk, feledtették velem egy kicsit a tragédiát. Nem voltam egyedül. Nem mentem rossz felé. Nagyon hiányzott anyukám nagyon sokáig, de végül, úgy két év múlva megnyugodtam. Láttam apukámat, mennyire szenved, jöttem haza, itt ült egyedül, kisírt szemmel − rossz volt őt látni. Aztán lett egy barátnője és jobb lett, és nekem is jobb lett.

Közben felnőttem, és 19 éves koromban újabb törés volt az életemben, mert úgy nézett ki, hogy nem lesz belőlem semmi, nem jön össze semmi. A focira tettem fel az életem, és úgy tűnt nem sikerül. Aztán lett egy barátnőm, aki kihúzott ebből, majd húsz évesen úgy láttam, mégis lesz belőlem valami.

Úgy érzem, sikerült egészséges felnőtté válnom, sikerült elfogadnom végül ezt az őrült veszteséget. Hiányzik persze. Főleg most, nagyon jó lenne, ha élne, és a nagymamája lehetne a kislányomnak. Hát ez nem adatott meg nekik, és nekem sem, hogy ezt láthassam, ennek örülhessek. De elfogadom, mi mást tehetnék?

Marci

Egy napon, amikor hazamentem a suliból, leültem az előszobában, és mit sem sejtve fűztem ki a cipőfűzőmet, amikor elém állt édesapám, és azt mondta: Édesanya meg fog halni! Válaszként elhúztam a szám, mintha azt mondta volna, nem megyünk nyaralni. Ez nekem is meglepő volt, magam sem tudtam, mire véljem a reakciómat.

Aztán vártam, hogy jön a rossz, de sajnos nem jött. Azért mondom, hogy sajnos, mert nem lehet ilyen könnyen elmenekülni a fájdalom elől. Évekig vonszoltam, és még a mai napon sem mondhatom el, hogy rendben van ez bennem. Nehéz összefoglalnom, hogy is volt, mit éreztem, mert nem egyszerre volt rossz, hanem évekig, és nem is olyan módon, hogy pontosan felismerhető lett volna, hogy na, ez a gyász, vagy annak a következménye, hanem csak bizonyos viselkedések, érzelmi megnyilvánulások, maga az életmódom volt az, ami arra utalt, nincs béke bennem.

Először föl sem fogtam… ezt lehetetlen felfogni. Azt hiszem, én jobban húztam édesanyámhoz, a bátyám meg édesapámhoz. Tizennégy éves gyerek voltam még csak. Emlékszem, álmodtam róla sokat, aztán felébredtem, és eleredtek a könnyeim, amikor rájöttem, hogy nincs édesanyám. Még mostanában is álmodok vele.

Nagyon mélyen van, nehéz erről mesélni. Nem is beszéltem még soha senkivel így, most is csak a te kérésedre próbálom meg. Engem gyakorlatilag megőrjített ez a dolog, őrült életet kezdtem élni. Előtte kenuztam, de anyám halála után egy évvel abbahagytam, nem tudtam folytatni, inkább a haverokkal lógtam. Biztos vagyok abban, hogy azért lettem ilyen, azért éltem így, azért változott az életem olyan irányba, amilyenbe, mert akkor anyukámmal együtt meghalt egy részem. Nem tudtam elengedni. El van rejtve bennem, el van különítve… beraktam egy kazettába, ami nincs mindig elől… és vigyázok, hogy jól be legyen zárva. Féltem talán, hogy ezt rendesen meg tudjam élni. Érzem, hogy nem egészséges ezt így eltenni későbbre… talán egyszer lesz bátorságom elővenni.

Édesapám azt mondta, ez a mi dolgunk és erről nem kell beszélni. Ezt annyira szó szerint vettem, hogy jó darabig nem árultam el senkinek, mi történt, de egyszer a kenuban egy srácnak elkottyintottam, mivel kénytelen voltam magyarázatot adni arra, miért lábadt könnybe a szemem, amikor az anyjáról mesélt valamit. Másfelől meg az is igaz, nem kellett nekem kétszer mondani, hogy ne beszéljünk erről, mert elfojtottam magam is, még önmagam elől is. Képes voltam jól érezni magam, nem gyötört folyamatosan a veszteség, a hiány, de néha meg előjött, sokszor a legváratlanabb helyzetekben. Például a bandával Almádiban ültünk egy asztalnál, és jött a Bohemian Rapshody a Queentől, és én ott helyben elsírtam magam. De ez a mai napig így van, nézek egy filmet a moziban, jön egy érzelmes rész, és kész vagyok, nehéz visszafojtanom a sírást. Gondolom ez a túlérzékenység ettől van, hogy nem raktam még ezt le.

Jó anya volt, és jó ember lehetett, de én meg se tudtam ismerni igazán, elvileg sokkal rosszabb anya is jó lett volna, egy gyerek nem tudja ezt felmérni. Inkább utólag állt össze a kép róla, és mondhatom, szerencsés gyerek voltam, jó fej szüleim voltak.

Miután meghalt, édesapámmal elkezdődtek a nézeteltérések, állandó balhék voltak a kinézetem miatt, meg sokszor másnapos voltam, vagy éppen részeg… és nem értettem, hogy ő miért nem érzi, mi van bennem − de, gondolom, ő ugyanúgy nem érthette, én miért nem látom, ő hogy van?

Menekültem a bandához. A szülők számára maga volt a fertő, de nekünk maga a csoda. Ittunk, együtt voltunk, csináltunk magunknak egy kis családot, ahol mindenki megértett mindenkit. Nagyon szoros közösség volt, soha senki nem beszélt semmi rosszat a másik háta mögött. Nem is hallottam még egy ilyenről, hogy egy banda így összejött volna… nagyon együtt voltunk. Mindannyiunk számára ajándék volt, a mai napig emlegetjük.
Itt többször is beszéltünk a történetemről, bár a srácok nem feszegették, de néha azért téma volt. A bulikban gyakran sírtunk, és ez nagyon sokat segített. Részegen valaki elkezdte, aztán többen is bekapcsolódtak. Vagy csak én sírtam, a többiek meghallgattak. Mindkettő nagyon jól esett. Biztos egészségesebb lett volna, ha mindez józanul történik, de ez is sokat segített, még másnap is éreztem a hatását, jobb lett.

Eszeveszett vágy volt bennem hogy világgá menjek, valami olyan helyre, ahol meg is lehet halni, mondjuk idegenlégiósnak állok. Nem tizennégy évesen, hanem pár évvel később, akkor volt a mélypont, úgy tizenhat-tizenhét évesen. Ez idő tájt mentek a legdurvábban a piázások, bulizások, önpusztítások. Mindent megcsináltunk, ami veszéllyel járt. Én mindenben benne voltam, semennyire sem becsültem az életemet, mindig a veszély felé mentem, vállalva minden kockázatot, nem számított. A piálásaimat illetően, sejtettem halványan, hogy azért iszom, hogy felejtsek, és egészen addig fogok inni, amíg egyszer majd újra tudok indulni. Hülye fejjel, azt vártam, hogy majd elfelejtek mindent, nem fog előjönni többet, tiszta lappal kezdhetek.

Ez ment egy darabig, de miután elmúltam húsz, csillapodott. Faterral még mindig voltak balhék, egészen huszonhat éves koromig. Persze, ha nem éltem épp otthon, akkor szünetelt a viszály. A bátyámmal viszont mindig jóban voltunk, habár ő is keveset volt otthon. Közben zenéltem, kongáztam. Ebben a megborulásos időben kezdtem lejárni egy dobkör klubba. Mindig is szerettem, már gyerekkoromban is dobolni akartam. A dobról különben azt gondoltam, segíthet, és tényleg segített, de ahhoz, hogy valódi segítség legyen, nem csináltam elég intenzíven.

Egy napon a dobkörben odajött hozzám egy férfi, aki a Rögtönzések Színházát vezette, ahol pszichodrámát játszottak. Megkérdezte, nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk? Megnéztem egy-két előadást, és máris csinálhattam. Nagyszerű volt, imádtam! Annyira tudtam, mit kell tennem, és képes voltam segíteni a színészeket, éreztem, hogy mikor induljon be, mikor legyen szomorú, mikor vidám, merre mozduljon… figyeltem őket nagyon… a végén még azt is tudtam, mikor keverjem le az előadást. Sokat utaztunk is a társulattal, fél Európát bejártuk. Rengeteget tanultam a többiektől, élményekben, tapasztalatokban gazdagodtam, nagyon jó időszak volt.

Aztán kimentem Amerikába világot látni, meg hogy változzon az életem valamilyen irányban. Kezdett rendeződni a viszony édesapámmal. Addigra már jobban megbékéltem a veszteségemmel is, kijött, ami kijöhetett, a többit szépen becsomagoltam, és eltettem. Nem voltam már úgy megőrülve, nem volt az a tolása a dolgoknak, mint tizenévesen. Meg aztán felnövünk, nekünk is megjön az eszünk, mert akkor azért tényleg el volt menve. Rájövünk, a szülők inkább csak tehetetlenek, de jót akarnak. Akkor a faterom talán nem a legjobbat tette velem, de csak aggodalmában. Leszúrt, kiabált velem, hogy hogy nézek ki, és ez persze rosszul esett. Nem értettük meg egymást, és az ember azt hiszi a szülőjéről, ő már idősebb, mindent tud, és ha rosszat tesz, akkor azt biztosan szándékosan, mert tudja, hogy mit csinál. Dehogy tudja! Éppen olyan tanácstalan egy nehéz helyzetben, mint egy gyerek! Most látom, hogy felnőtt vagyok, és ennyi, kész, sokkal bölcsebb már nem leszek, ez már nagyon nem változik jelentősen, és hát messze nem vagyunk mindentudóak, mi, felnőttek.
Pár évvel később hazajöttem, aminek nagyon örült édesapám. A hírre a telefonban elsírta magát… szóval megmaradt ez az erős szeretet-szál, csak korábban nem értettük meg egymást.

Jön a Karácsony, hát ez azóta nem az igazi, amióta meghalt édesanya. Évekig borzasztóak voltak az ünnepek, pedig édesapám mindent megtett. Még ma is van egy pillanat, amikor mindenki hirtelen elkedvetlenedik, egyszerre, leginkább az ajándékozás után. Átmehetne örömbe, de nem tud… vagyis ott az öröm is, de előjön a hiány, hogy még valakinek itt kellene lennie. Jóvátehetetlenül hiányzik valaki közülünk. Talán Tomi az, aki hármunk közül a legjobban elgyászolta őt, mi ketten édesapával jobban elérzékenyülünk.
Én azt tanácsolom mindenkinek, próbáljon gyászolni… ha képes rá. Rámehet az élete az embernek. Komoly feladat ez… de hát, majd egyszer.

A temetőbe nem szeretek járni. Van értelme bizonyára, hiszen, ha odamész, megteszed ezt az utat, ráhangolódsz, az egy másfajta együttlét, de én nem szeretem, nincs ott, akit keresek, a virág is csak pénzkidobás. De azért néha elmegyek, mert szép ott.

Jövök-megyek, még nem állapodtam meg. Itthon kiállításokat rendezek egy brigáddal, aztán újra kimegyek, ott újabb lehetőségek várnak. Voltak, vannak kapcsolataim, szépek, mélyek is, és volt olyan szakítás is, ami nagyon mély gyásszal járt. Igen, ezek szerint nem ismételgetem azt, amit édesanyám halála után tettem. És azt hiszem, merek mélyen szeretni is. Persze, nincs ezen mit csodálkozni, az édesanyám mielőtt elment, megalapozta bennem a hitet, a bizalmat, hiszen nagyon jó édesanya volt. Szerencsés vagyok, kifejezetten szerencsésnek érzem magam.

Volt egyszer egy különös élményem. A Cserhátban, mélyen bent az erdőben történt. Egy fickótól megkaptam egy kis ház kulcsát, és elvonultam oda. Tél volt, nagy hó, gyalogoltam a hátizsákommal, persze jól eltévedtem, és még hasra is estem egyszer, arccal bele a hóba. Gondoltam, a filmekben ilyenkor szokták megtalálni a bennszülöttek az ájult utazót. Végül estére megtaláltam a házat. Begyújtottam, kipakoltam, és olvastam egy sámános könyvet. Felhúztam az órát, hogy kétóránként tegyek a tűzre. Tervszerűen mentem, hogy hátha ott találkozom valamivel. Hiszek ezekben, főleg azok után, ami ott történt. Olvasgattam, közben éreztem, ahogyan nő bennem a félelem. Ott voltam a valóságban, amitől a rémálmaimban félni szoktam. Folytattam az olvasást, de egyre fokozódott a félelem… készültségben voltam, hogy bármikor történhet valami.

Olvastam tovább, de aztán szép lassan elálmosodtam, gondoltam, na úgy látszik, ma már nem történik semmi. Aztán meghallottam egy hangot, olyasmi volt, mint egy bagoly huhogása. Elhallgatott. Kötöttem ki a cipőmet és a hang újra jött. Vártam, füleltem, és megint jött a hang. Beugrott egy kép, hogy három ember van kint.
Elfújtam a petróleumlámpát, előkészítettem a bicskámat, hogy minden áron megvédjem magam. Az ajtó mögé álltam és vártam, hogy bejöjjenek. Újra meghallottam a hangot, és akkor valahogy rájöttem, hogy nem embertől való. Eltettem a bicskát és leültem törökülésbe.

Ami ez után történt, arra csak homályosan emlékszem. Valami bejött, valami nagyon nagy, valami nagyon erős… én úgy éreztem, olyan hatalmas erő, ami szétfeszíthetné a házat is. Mintha benne kuporognál egy vékony kartondobozban, nyújtóznál egyet, és szétfoszlana a doboz az erődtől. Különös zümmögő hang kísérte az egész jelenséget. Ekkor már nem féltem, inkább megnyugtatott, amit tapasztaltam. Nem tudom, meddig lehettem így, arra riadtam, hogy az órám jelez. Felálltam, hogy tegyek a tűzre, nekiestem a falnak. Valahogy faltól falig ütődve értem a tűzhöz. Aztán kinyitottam az ajtót, végignéztem a havas fákon, és úgy éreztem, otthon vagyok. Semmi félelem nem volt többé bennem, csak békesség, nyugalom… És onnantól nem féltem többé. Nem fogtam fel, hogy mi történt velem, de olyan állapotba kerültem, hogy azt is megéreztem volna, ha több kilométernyire jön valaki. Lett egy radarom, kiérzékenyültem, megéreztem mindent.

Egyszer, a Rögtönzések Színházával Svédországban voltunk, és amikor a kompon utaztunk, a szaunában elmeséltem az egyik színésznek ezt az élményemet. Azt kérdezte, mit gondolok, ki volt ott? Talán az édesanyám − feleltem, pedig akkor, ott, nem gondoltam erre.
Igen. Azt hiszem, talán találkoztam az édesanyámmal.

Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010, 2016