Élni a gyermeked halála után

Élni a gyermeked halála után

Mi segít a gyásszal való küzdelemben? Egy édesanya vallomása

Milyen volt az én kislányom?

Nagy utat jártam be a gyászomban. Egy gyermek váratlan elvesztése kíméletlenül átrendez mindent, ami korábban volt, mindent, amiben hittünk, ami a valóság volt számunkra, önmagunkat kívül és belül, az egész életünket. Sejtjeinkre robbanunk szét a halálhír hallatára, és onnan kell kínkeservesen összeraknunk magunkat újra, ha élni akarunk. Persze nem akarunk élni. Mivel azonban legnagyobb megdöbbenésünkre nem halunk meg, hát elkezdjük gyötrelmes utunkat. Bűntudattól sújtva, haragokon át, újra és újra átírva a forgatókönyvet olyanra, amiben az ilyen szörnyűség egyszerűen nem történik meg, előre kúszva-mászva, majd vissza-visszazuhanva, ahonnan nincs kedvünk és erőnk felállni, de mégis megtesszük, és kezdjük elölről a vonszolódást egyik napról át a másikra.
Ilyen egy gyermek elvesztése, és ha most még azt is elmondom, hogy kislányom gyilkosság áldozataként halt meg, lelőtte a férje, sejtheted, hogy alapjaiban rengette meg a világomat.
De azt ne hidd, hogy tudod, mit éreztem. Azt hisszük, tudjuk, mi az, elgyászolni a gyermekünket. Nem, nem lehet tudni, csak ha mi magunk is átéljük.
Mesélek a kislányomról, hogy megismerd őt, hogy tudd, ki az az ember, aki már nincs és soha többé nem lesz. Viki egy olyan kislány volt, aki mindig, mindenkinek meg akart felelni. Jól tanult, jó volt a magaviselete, kiválóan szavalt, díjakat nyert. Amúgy úgy tűnt, örömmel és lelkesen csinál mindent, soha nem gondoltuk az apjával, hogy ez a jógyereksége esetleg baj lenne. Ez csak így, utólag került más megvilágításba, mert mindent megvizsgálok és mindent meggyanúsítok, hogy okozója lehet a későbbi történéseknek. A kérdés, ami sok minden mellett gyötör, hogy én mivel járultam hozzá, hogy ilyen megfelelni vágyó jó kislánnyá vált? A bűntudat minden mozzanatban jelen van, mintha ez is arra szolgálna, hogy gigászi erővel megállítsam az idő kerekét és visszafordítsam a különböző időintervallumokhoz, ahol beleavatkozhatok a sorsba, és visszacsinálhatom a történteket. Ha kicsi lányként másképpen nevelem, ha egészen másmilyen anya lettem volna, ha nem engedem külföldi egyetemre, ha kimentem a házasságából, akkor másfelé halad az élete, és akkor ma is élhetne. Ezek a „ha”-k kínoznak szakadatlanul…
Éretlen voltam, tapasztalatlan, könyv kellett a neveléshez. Ez volt a kor szelleme is, minden anya Spock könyvvel a kezében nevelte a gyerekét. Négyóránként etetni, nem felvenni, nem vinni a szülők ágyába… Ma már ezt nagyon sajnálom, de jóvátehetetlen. Orvosok, pszichológusok elveszik az anyáktól az ösztöneiket, megkérdőjelezik az ősi tudásukat, mi meg hagyjuk. A szülésnél is, az orvosok jobban tudják, mint mi, hogy mit kell tennünk. Nem bocsátom meg, hogy elvették a gyerekemet, ezt soha, soha nem bocsátom meg! Még most is libabőrös lesz a hátam… hogy nem ölelhettem magamhoz, amikor a világra pottyant, nem ezt nem bocsátom meg! És mit válthatott ki abból a pici gyerekből, Istenem, az a magára hagyatottság! A gyereket egyszerűen nem veszik emberszámba. Így volt ez nagyanyáink idején, anyáink így neveltek minket, de nem lett jobb akkor sem, amikor én szültem. Szó sem volt arról, hogy már az anyaméhben hatások érik, hogy mekkora a jelentősége az első néhány percnek, órának, hogy mennyire fontos, hogy az anya a karjaiban tarthassa! Ma már küzdenék a kisbabámért, nincs az az orvos, aki elvinné tőlem!
Pár év múlva megszületett Zorka, őt már egy érettebb vággyal kívántam, igazi, mélyről jövő vágyból. Egy olyan babát akartam, akit már akkor etetek, amikor akarok, akkor veszek fel, amikor akarom. Évekig hallgattam, hogy elkényeztetem, mert persze neki saját akarata volt, de nagyszerű felnőtté vált, noha nem volt könnyű helyzete a jó kislány nővére árnyékában.
Viki befejezte a gimnáziumot, és töprengett, hol tanuljon tovább? A barátnője ajánlott neki egy egyetemet külföldön: Gyere, menjünk együtt! Viki boldog volt, hú, ez az igazi! Miért is engedtem, miért! Évekkel később, amikor láttam szenvedéseit a házasságában, beszélgettünk erről, és azt mondta: „De anyu, nem tarthattál volna vissza, úgyis elmentem volna!”
Diplomata szakra járt, de nem tetszett neki, otthagyta és orvosi egyetemre ment, gyermekorvos lett végül. Közben sajnos megismerkedett ezzel a … ezzel a…. nem tudom, minek nevezzem, mert magamban csak elmebeteg állatnak hívom. Érdekes, mert a haragomat, ami akkora volt ellene, amikor meggyilkolta a lányomat, hogy el nem bírhattam, egyszerűen átadtam Istennek, ez túl nagy, ez akkora, amivel én nem tudok mit kezdeni, ez már nem az én kompetenciám… és azóta sem jött vissza, csak ilyesmikben nyilvánul meg, hogy képtelen vagyok a nevén nevezni…
Vikinek önbizalomhiánya volt, szép arca, formás alakja ellenére. Igaz, egy lábműtétje után a kényszerű pihenés alatt felszedett pár kilót, ami nagyon bántotta, de így is csinos volt. Ő ezt nem így érzékelte, csak azt látta, nincs partnere az egyetemen, és nem vette észre, milyen sok fiúnak tetszik. No, itt is van bűntudatom, én bolond, nem azt mondtam, amikor meghízott kicsit, hogy sebaj, jól áll, tökéletes vagy így is, hanem vigasztaltam, hogy majd visszanyeri a karcsúságát. Még egy kisebb méretű ruhát is vettem neki, biztattam, hogy majd belefogy. Ma már ezt is másképpen tenném, de Istenem, az ember nem tud elég okos lenni, csak utólag, ha egyáltalán.

Boldog menyasszony − boldogtalan asszony

Férjhez ment ehhez a … Robert a neve, hívjuk így. Arab származású volt, és programozó matematikát tanult. Az esküvő itt volt Magyarországon, és az én kislányom olyan nagyon boldog volt, olyan nagyon boldog! A fiú meg hát… nem is tudom… Ő is szerette talán a lányomat, már amennyire képes egy ilyen ember a szeretetre. Annak alapján, ahogyan azóta már számtalan könyvből kiműveltem magam, pszichopata volt, annak minden jellemzőjével együtt, s mint ilyen, nemigen volt képes valódi szeretetre. A volt férjem barátjának elég volt egy pillantást vetnie rá az esküvőn, máris mondta: Látatlanban tíz évet adnék neki! Megütköztem a kijelentésén, hogy mondhat ilyet, és éppen most, amikor abban hiszünk, hogy boldog lesz a lányunk? Az ember áltatja magát, illúziók, önbecsapás nélkül nem lehet élni! Hinni akartunk a lányunk boldogságban, hát hittünk. Pedig mi is láttuk valóban, hogy nincs rendben valami ezzel a fiúval. Viki később, amikor már a megromlott házassága miatt kesergett, kérdezte: De hát miért nem mondtátok, miért nem figyelmeztettetek? Lehetett volna? Lehet egy szerelmes lánynak felnyitni a szemét? És ki az, aki bármi biztosat tudhat? Ki lát a jövőbe? Kijelenthettük volna azt felelősséggel, hogy kislányom, e mellett az ember mellett nem leszel boldog?
Mert nem lett boldog. Hamar megszületett az első gyermeke, aztán jött a második, de akkor már tele volt fájdalommal, kétségekkel, nem akarta megszülni. A férje azonban addig-addig győzködte, ígérte, hogy megváltozik, hogy jó férj, jó apa lesz, hogy a lányom elhitte, nyilván akart is bízni.
Sajnos semmi nem változott. Robert gondoskodó férfi volt anyagi értelemben, biztosította a nagyobb lakást, a megélhetést, a számítógépeket a gyerekeknek, de ezzel ki is merült minden jó, ami elmondható róla. Az volt a legkevesebb, hogy csalta a lányomat, hogy mindenkivel, de szó szerint mindenkivel kikezdett, aki csak megfordult körülöttük. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem a teljes lelki analfabétizmus, az érzelmek teljes hiánya, az érzelmi intelligencia alacsony foka. Szó sem lehetett semmiféle mély beszélgetésről, kikapcsolódásról, kulturális programról, színházról, egyáltalán a léleknek a bárminemű megnyilvánulásáról. Folyamatos lelki gyötrésről annál inkább, bár hogy ez konkrétan miért történt, azt soha nem tudtam meg, mert Viki nagyon vigyázott arra, hogy ne terheljen bennünket, és soha nem panaszkodott. De tanúja voltam néhányszor, hogyan kínozza a lányomat. Olyan lélektani helyzetet teremtett, ami még kívülállónak is elviselhetetlen volt. Egyszer a sivatagban kénytelen voltam kiszállni az autóból, mert nem bírtam tovább hallgatni, ahogyan csak mondja, mondja, mondja szünet nélkül a lányomnak egy számomra idegen nyelven, mégis hűen tükrözve, hogy amit tesz, az egy lelki keresztre feszítés. Amikor hazalátogattak, sokáig a volt férjemnél szálltak meg, mindaddig, amíg Karcsi azt nem mondta, nem bírja tovább azt feszültséget, amit Robert képes teremteni. Ott is mindig ez a lelki dresszúra ment, ki tudja, milyen okokat találva a folyamatos nyomasztásra.
Viki egyre jobban szenvedett, menekülni akart, de nem tudott, mert Robert azzal tartotta sakkban, hogy nem engedi a gyerekeket. Tehetetlen volt, hiszen a gyerekeit természetesen nem akarta elhagyni. Egyre több betegsége lett, problémák lettek a gerincével, szívével. A gyerekek közül az egyik szintén betegségekkel reagált a feszültségekre. Viki megpróbált sok mindent, elment különböző szervezetekhez, hogy mit tehetne? Ekkor már azzal is fenyegetőzött a férje, hogy meggyilkolja, ha el akar válni, és ezeken a helyeken azt a választ kapta, bizony, ez is benne van a pakliban, hiszen igen súlyos személyiségzavarról van szó.
Vikivel én napi kapcsolatban voltam, rengeteget leveleztünk, és sokat beszéltünk telefonon is. Ő egy sziporkázó humorral megáldott ember volt, és én élvezője voltam annak az egészen ritka szellemességnek, ami valósággal kifröccsent az írásaiból, gegekben, szójátékokban, abszurditásokban, nyelvi bravúrokban, az élet színének a fonákjára fordításában. Nem olcsó viccelődésről van szó, hanem valóságos művészetről, irodalomról. Akkor kezdtem el kétségbeesni, amikor ez a rá zsigeri szinten jellemző játékosság kezdett elszivárogni, mintha az életereje szivárgott volna el.

A tragédia

Utolsó alkalommal, amikor hazalátogatott, már rettenetes állapotban láttam. Annyira elgyötört volt, annyira beteg, hogy fájdalmas volt rátekintenem is. Ilyenkor mindig mentünk színházba, hangversenyre, igyekeztem pótolni a kinti hiányt. Most is így történt, és láttam az arcát, amint élvezi az előadást, nevet, de a lelke fájdalmát ez a mosoly sem tudta eltakarni.
Nem bírom, anyu, nem bírom tovább! − kesergett, mert ekkor már nem tudta titkolni a helyzetét. El kell válnom, el kell szabadulnom! Emlékszem egy megrázó jelenetre a konyhában. Telefonon hívta valaki, és én csak azt láttam, Viki arca megváltozik, és halálra válva hallgatja a szavakat. Az anyósa hívta, és kijelentette, nem engedik el őt. Egy egész nagy, összetartó klán döntött tehát a sorsa felől: összefognak, nem engedik el.
Egy arab férfival nem történhet meg, hogy elhagyja a felesége! Ezt a szégyent nem élheti meg! Robert amúgy is szenvedhetett amiatt, hogy egyre inkább elmaradt a felesége mellett. Elveszítette az állását is, miközben Viki egyre sikeresebb lett. De nem akármilyen sikereket tudhatott magáénak. Gyermekorvosként ebben az afrikai országban szembesülnie kellett azzal, hogy micsoda pusztítást végez az indokolatlan oltások adása a gyermekekben, és számtalan esetben halállal végződik az eredetileg védelemre szánt oltóanyag beadása. Elkezdte kutatni ezeket az eseteket, felkeresett családokat, és szóra bírt olyan anyákat is, akik évekig hallgattak arról, mi is okozta valójában gyermekük halálát. Munkáját elismerték kint is, de felfigyeltek rá itthon is. Számtalan elismerő oklevelet és kitüntetést kapott, és magas kormánykitüntetésben részesült. Mindamellett tisztelt és szeretett személy volt. A barátai, munkatársai szinte rajongtak érte, mert emberszeretete, őszinte, nyílt természete mellett humorának köszönhetően a társaság lelke volt, ha csak megjelent valahol, percek alatt emelkedett lett a hangulat. Tudom, minden anyának a saját gyereke a legszebb, legjobb, de az ő rendkívüliségére bizonyíték az őt ismerő emberek megkülönböztetett szeretete. A munkája kapcsán is sokan gondoltak rá szeretettel, többek között tanúsítja ezt az a több mint ezer levél is, amit hálás szülőktől kapott.
Ilyen körülmények között tehát talán megmagyarázható, hogyan apadt el Robert önbizalma, amit esetleg hatalmi erővel igyekezett visszaszerezni.
A válás eltökélt szándékával utazott haza Viki. A férjével való beszélgetésük után sms-t küldött nekem: „még ma döntsek, vagy maradok mellette, vagy elmegyek gyerekek, minden nélkül, mert különben…..”
Feltételezem, a három pont a megölésével való fenyegetés lehetett. Még egy üzenetet kaptam, Robert a lányomon keresztül azt üzente, szeret engem. Soha nem tett ilyet. Készült a gyilkosságra, a halálra, ez nyilvánvaló. És ezt az üzenetet a lányommal, a lányommal tolmácsoltatta! Ekkorra már beszerezte a fegyvert. Mint később megtudtuk, a saját családja biztosította számára. A lányomban is ott lehetett a mélységben egy sejtés, mint aki tudja a sorsát, amit nem kerülhet el. Már a zsebében volt a barátnőjének a lakáskulcsa, arra az esetre, ha menekülnie kellene. De nem menekült, talán nem hitte el, hogy valóban megteszi? Nem tudom. Azt tudom, este még elment sétálni, talán, hogy rendezze a gondolatait, majd lefeküdt aludni. Álmában érte a halálos fejlövés. Robert magával is végzett.
Ugyanebben a percben a Budapesten élő barátnőm − Viki tanító nénije − felriadt álmából egy durranásra. Akkor, amikor a szívéhez közel álló tanítványát lelőtték.
A gyerekek találtak rájuk reggel, amikor keresték az anyjukat. Ők nagyon önálló gyerekek voltak már akkor is, pedig csak 6 és fél éves volt a kislány és 8 és fél a kisfiú. Reggel felkeltek, és ahogyan szoktak, szépen önállóan készülődtek, mosakodtak, felöltöztek. Csodálkoztak, hogy az anyjuk nem kerül elő, ahogy minden nap, hogy reggelit adjon, jelen legyen az elindulásuknál. Mentek a szülők hálószobájához, de zárva találták az ajtót, és hiába kopogtak, dörömböltek, nem jött válasz. A kislánynak eszébe jutott, hogy hol van a pótkulcs, így bejutottak a szobába. Ott találták a szüleiket vérbe fagyva. A kisfiú telefonált az itt élő nagyapjának, a volt férjemnek: Mami és papi halott!
Hívjátok a rendőrséget! − mondta nekik Karcsi, majd értesített engem.
Üvöltöttem, és azt kiabáltam, Viki él, Viki még él! Attól, hogy fejbe lőtték, még él, élhet! Talán úgy éreztem, a lelke még él, nem tudom.

A sokk utáni ocsúdás

Másnap már kint voltunk a volt férjemmel, a feleségével és a kisebbik lányunkkal. Nem tudom, hogy teltek azok a napok, mint egy fejbe vert, vágóhídra vitt állat, csak vonszolódtam egyik helyről a másikra, tompán, kábultan. Akkor kérdezte a kinti pszichológus, mit érzek, mit gondolok a történtekről, akkor fogalmaztam meg Robert elleni haragomat, azt, hogy ez annyira túlnő minden határon, hogy én ezzel nem bírok el, ezt az egész mázsányi terhet úgy, ahogy van, átadom Istennek. Tegyen vele, amit jónak lát.
Hazajöttünk, és elkezdődött a küzdelem az árván maradt gyerekekért. Robert rokonsága vette magához őket, és én harcoltam, hogy megkaphassam őket. Iskolát kerestem, készítettem elő a hazatérésüket. Úgy akartam nevelni őket, ahogyan a lányom nevelte, olyan szépen, úgy folytatni, ahogyan ő elkezdte. Nagy harc volt a gyerekekért, de talán ez mentett meg engem, hogy elviseljem a lányom elvesztését. Minden követ megmozgattam, leveleket írtam neves embereknek, kértem mecénásokat, segítsenek. Itt volt az afrikai országból a polgármester szétnézni, eljött a gyámügyi csoport, én pedig négyszer voltam kint bírósági tárgyaláson. Nyugtatgattak, hogy amit a gyámügy mond, az lesz a bírósági végzés is, így szokott lenni, márpedig a gyámügy a nálunk való elhelyezést támogatta. Hát nem így lett.
Az apjuk testvéréhez kerültek, ahol már nagy gyerekek vannak, és ahol a szülők már felszabadultak a gyermeknevelés terhe alól. És bár ragaszkodtak ahhoz, hogy ők kaphassák meg a kicsiket, valójában nem örömmel tették. Legnagyobb fájdalmamra nem is kapnak annyi szeretet, törődést, mint amit én, mi adhatnánk nekik, bár kétségtelen, hogy mindenük megvan, és gondoskodnak róluk. Pszichológus foglalkozik velük, és látszólag feldolgozták a történteket. Kiváló tanulók, olyan kötelességtudóak, mint az anyjuk. De én tudom, min mentek keresztül, és tudom, hogy szenvednek az édesanyjuk hiányától, és ez a lányom elvesztésének fájdalmán túl csillapíthatatlan gyötrődéssel, folyamatos aggódással jár számomra. Abba bele sem merek gondolni, hogy olyan családban nevelkednek, ahol fegyvert adtak a gyilkos kezébe…

A túlélésben több dolog segített, egyik a hit

Sehol sem lennék most, ha nem lenne hitem. Nem is hit ez, hanem már tudás. Annyi mindent megtapasztaltam az utóbbi években! Ez ennek a tragédiának a következménye, bár az édesapámmal kapcsolatban volt már hasonló tapasztalatom. Gyerekként vesztettem el, de mindig magam mellett tudhattam őt a döntő pillanatokban, éreztem, ahogyan halálán túl is segít, terelget, vigyáz rám. Negyven évesen egy napon megköszöntem neki, hogy „felnevelt”.
Vikivel megmaradt a kapcsolatom a halála után is. Olyan megfoghatóan jelentkezett, hogy kétségem sem volt afelől, hogy képzelgés-e, valamiféle vágyálom kivetítése, vagy valóság. Eleinte jobban kapcsolódott a földhöz. Mintha az én testemet használta volna arra, hogy közel legyen. Többször volt az a felismerésem egy-egy váratlan érzelem, gondolat kapcsán, hogy ezt nem én érzem, nem én akarom, és rájöttem, ez most neki kell, neki van rá szüksége, nem nekem.
Elsősorban a fényen keresztül tartunk kapcsolatot. Három éve mindig friss virág van a képe előtt, és sokat üzen nekem az a fény, ami ezekből a virágokból kiáramlik. Ugyanúgy a mécses fénye is, amit minden nap meggyújtok.
Le kell lassulni, figyelni kell a jelekre, a jelenben lenni és akkor kialakul egy új érzékszerv, amivel információkhoz juthatunk. Ehhez az is kell, hogy ne az legyen a fő gondolatom, hogy mennyire szenvedek. Ezek a racionalitáson túli tapasztalások, amit csak az átélő tud értelmezni, hiszen ő érzi. Tudod, hogy kapcsolatban vagy. Nem gondolod, nem reméled, hanem tudod. A temetésen például láttam őt, amint komoly arccal nézi a saját búcsúztatását, de ugyanúgy az emlékére rendezett ünnepségen is.
Laikusnak érzem magam a tudomány oldaláról is és a vallásfilozófia oldaláról is, csak próbálom magyarázni. Muszáj az embernek kapaszkodnia valamibe, és az első, ami erre alkalmas, a hit. Az biztos, hogy az életenergia nem szűnik meg. Nincs vége, nincs megsemmisülés. Akár a kvantumfizikát olvasom, akár az ezotériát, ugyanoda jutok. Hát gondolj bele, az agyunk néhány százalékát, elenyésző kapacitását használjuk ki. Hát miért lenne a többi 96%? Hogy mi van odaát, arról az álmok mesélnek és a jelek, amelyek a lányomtól jönnek. Nagyon érdekelt, mi van vele most. Az aggódásom kiterjedt a halálán túlra is! Aki így halt meg, aki itt hagyott két gyereket, mit érezhet odaát? Látja, hogy mennyit szenvednek a gyerekei, mit jelenthet ez számára? Milyen stádiumban van? Kaptam is erre válaszokat, mindig jelzett Viki, hogy mi van vele.
Egyik nap, úszás közben, ahogy róttam a köröket, szép hasonlatot találtam: a hit egy bölcső, ami elringat. Beleteheted a fájdalmadat.

Mi segít még?

Csinálni valamit. Áttolni magam egyik napról a másikra. Napi feladatokat meghatározni. Ott a másik gyerekem, törődni vele. Küzdeni a két kicsiért. Egyik feladatból átlépni a következőre.
Az első hónapokban, a reggeli öntudatra ébredéskor, mielőtt tudatosult volna bennem, mi is történt, az első betolakodó érzés ez volt: „A francba, még élek!” Aztán magamhoz tértem, és a feladataimra koncentráltam, mindig csak az aznapira, hogy az aznapot túléljem, és mentsem a gyerekeket. Fáradhatatlanul küzdöttem, hiszen nagyon nagy volt a tét.
Most jó érzéssel ébredek. Ez az érzés az élet öröme, mélyből jön, még mielőtt eszembe jutna, hogy meghalt a kislányom. Tudati szinten nincs bennem így az életöröm, ez csak egy zsigeri szintű dolog, amit eltakar a szomorúság. Énünk valódi érzése ez lehet.
Amikor azt éreztem, vége a világnak, három lehetőséget láttam. Egyik, hogy elengedem magam, lemondok a gyerekekről, olyan döntéseket hozok, amiket megbánok, összeomlok, amivel növelem a bajt, én is teherré válok. Engem is ápolni kell, aggodalmat, gondot, fájdalmat okozok. Ugyanez van a másik lehetőséggel, az öngyilkossággal is. Nem hiszem, hogy nem jut mindenkinek az eszébe hasonló esetben: „Nem tudok ezzel a fájdalommal élni.” És akkor arra gondolok, igen, megtehetem, de akkor mi van másnap? Ugyanazt a fájdalmat kell átélniük a szeretteimnek, mint amit én érzek most. Ha szeretem őket, el tudom azt képzelni, hogy ilyen fájdalmat okozzak? Ha szívinfarktusban, vagy agyvérzésben halok meg, az is fájdalom, de ha előre megfontolt szándékkal én hagyom itt őket, az egy cserbenhagyás, tehát a gyászuk sokkal gyötrelmesebb. Az öngyilkosság gondolata tulajdonképpen nagyon jó, mert végig lehet gondolni, és ha az életre szavazunk, akkor az már egy tudatos választás, egy döntés, ami megerősít.
A harmadik lehetőség tehát a helytállás, ami a legnehezebb, de én ezt választottam a többiekért, akik élnek. Amit tehetek tehát, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy legalább ne növeljem a bajt. Mivel nem vagyok mindenható, nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretném, de elfogadom. Mindezt anyám betegségekor tanultam meg, abban az évekig tartó, emberpróbáló időszakban, amikor ápoltam őt, miközben dolgoztam és egyedül neveltem a lányaimat. Én mindig odafigyeltem arra, hogy mintát adjak az életemmel. Ez is egy minta, hogy igen, ezt túl kell élni. De nem csupán túlélni, hanem a lehető legegészségesebben kijönni belőle. Ennyit tudsz tenni, de ez nagyon sok. Mindezt ésszel végiggondolom, és ez ad egy erőt, hogy végig tudjam csinálni.
Az is életben tart, hogy tudom, én vagyok az unokáim édesanyjának őrzője. Ha nagyok lesznek, és érdeklődnek, ki is volt az ő édesanyjuk, akkor megmutatom, itt ez a film, itt ez a kitüntetés, egy könyv róla. Ott biztos nem dicsérik abban a családban, ahol nevelkednek, még az is lehet, hogy hallgatás övezi. Kell, legyen valaki, aki mesélni tud róla, ha majd eljön az idő. Egyelőre az unokáim csak a saját pici koruk felől kíváncsiskodnak, és én sokat mesélek. Nézegetjük a fotókat, olvasom a lányom által küldött és az általam feljegyzett „aranyköpéseiket”, és jókat nevetünk. Ezt is kivel tehetnék, ha én nem lennék?

Az adás és kapás öröme

Új élmény volt a szeretet megtapasztalása és a segítség elfogadása. Éreztem a kinyújtott kezeket. Az elfogadást külön meg kellett tanulni, hiszen úgy neveltek bennünket, hogy adni kell, adni jó. Megtanultam: elfogadni is jó és nem szabad az embereket megfosztani az adás örömétől. Mindenki másképpen fejezte ki az együttérzését. Van, aki nem tudta szóban, de észrevettem gesztusaiban. Szemem lett erre, felismertem és vigasz volt a szenvedésemben. Volt, aki ételt hozott nekem, volt, aki eljött takarítani, és sokan hívtak telefonon. Egy barátnőm a hitem megszilárdításában segített. Egyik munkatársam odajött hozzám, megsimogatott. De úgy ám, hogy abban nem volt szánakozás, hanem mély szeretet. Vagy csak bekukkantott reggel az ajtón, belenézett az arcomba és már tudta, hogy feladatot adjon-e, vagy segítsen, hogy el tudjam végezni az aznapi dolgomat. Akkor tanultam meg ezeket a jeleket észrevenni. Vizsgáztattak helyettem az érettségin. Bátorítottak, hogy utazzak nyugodtan a kicsik dolgában, majd ők elrendeznek mindent. Egy kolléganőm elment külső vizsgára helyettem, ahol honoráriumot is kapott, de ő nekem adta. Nem csupán dolgozott helyettem, de a pénzt elhozta nekem, pedig egyedül nevelte a kamasz fiát. Nagyon sok helye lett volna, de úgy gondolta, nekem nagyobb szükségem van rá. Munkákat szereztek, hogy legyen pénzem a kiutazásokra vagy a gyerekek itteni ellátására, mivel a szünidőket mindig itt töltötték − és töltik ma is. Mindenki a maga módján igyekezett vigaszt nyújtani, és én lassan megtanultam elfogadni. Megkönnyítette a dolgom, hogy úgy adtak, nem éreztették velem, hogy adnak. Észrevétlenül, lágyan, természetesen. Magától értetődően, mintha az lenne a világ rendje.
Odakint egy idegen országban olyan emberek, akiknek még a nyelvét sem értettem, szállást nyújtottak, kocsival vittek, intézték az ügyeimet, szervezték a kézről-kézre adásunkat. Még pszichológust is szereztek – mindezt szívességből, emberségből és Viki iránti szeretetből.
Lányom barátnője három éven keresztül folyamatosan mellettem állt. Bátran merem állítani, hogy egyenesen a saját és a családja élete elé helyezte a mi sorsunkat. Elmondhatatlan az a támogatás, amit nyújtott fizikailag és lelkileg egyaránt.
Két személy volt csak, akikkel nem sikerült megtalálnunk a hangot. Egyikükkel egy kis időre fel is függesztettem a kapcsolatot. Rosszul próbált segíteni, azt akarta, lássak világosan, nincs esélyem a kicsikhez. Igaza volt, de nekem akkor bátorításra lett volna szükségem. Nincs harag köztünk, ma már visszataláltunk egymáshoz és most nagyon jó, hogy mellettem van. Másikuktól viszont talán örökre elválasztott a gyász, olyan mély sebet ütött rajtam. De mondom, nem ez volt a jellemző, hanem a végtelen segíteni akarás, a ’velem levés’.
Nem csak emberektől kaptam segítséget. Különös történetet mesélek egy kiskutyáról, aki mintha azért jött volna a Földre, hogy összetört szíveket gyógyítson. A barátnőm megözvegyült, majd nem sokkal később elveszítette az édesanyját is. Két kiskamasz fia pedig egyszerre repült ki a házból, más városba mentek tanulni, kollégiumban laktak. A barátnőm végtelenül magányos volt, nagyon szenvedett. Egyszer, amint autóval ment valahova, látta, hogy éppen előtte ütöttek el egy kicsi kutyát. Nem lehetett több pár hónaposnál. Még élt, hát Kati bevitte az állatkórházba. Gondolta, megkeresi közben a gazdáját, hiszen minden arra utalt, nem kóbor kutyáról van szó. Ez nem sikerült, így kifizetett egy vagyont a műtétekért és hazavitte a kis túlélőt.
Ez a kutya mentette meg Kati életét. Törődnie kellett vele, gondoskodni valakiről, etetni, sétálni vinni, így kénytelen volt tartani magát. A kiskutya pedig olyan határtalan szeretetet adott az új gazdájának, amilyent csak egy olyan áldott lélek adhat, akinek ez a küldetése, és amely szintén gyógyítóan hatott Katira.
Eltelt pár év, a barátnőm összeszedte magát, a fiai hazatértek és a kiskutyára más feladat várt. Sokszor volt nálam hétvégeken, ha Kati dolgozott és nem akarta magára hagyni egész napra egyedül, így mi is összeszoktunk a kutyussal. Amikor Viki meghalt, a kutya végleg velem maradt. Egy érző lény volt mellettem, aki szíve teljes odaadásával igyekezett engem megvigasztalni. Mellém bújt szorosan, és éreztem az életet a melegen lüktető kis testében. Úgy látszik, ez a kis kutya arra született, hogy vigaszt nyújtson a gyászolóknak. A mai napig a támaszom és nagyon sokat jelent az unokáimnak is, elsősorban amikor itt vannak, de telefonon is tartják a kapcsolatot, rendszeresen „beszélgetnek” egymással.
A másokon való segítés egyébként nekünk magunknak is hatalmas erőt ad. A tragédia után úgy alakult, hogy két fiatal is hozzám csapódott, különféle módon kérve a segítségemet. Egyiküket egy felvételihez segítettem hozzá, korrepetáltam és buzdítottam őt. A másik egy huszonéves kis ismerősöm, akinek borzasztó alhasi fájdalmai voltak, de nem találták az okát. Gondoltam, csakis lelki okai lehetnek és az agykontrollt javasoltam neki. Egyszer felhívott: Mária néni, jöhetek? Igen, természetesen. Onnantól rendszeresen járt hozzám beszélgetni. Elfáradtam mindig, de olyan jó volt, hogy valaki hozzám jön segítségért! Laikusként beszélgettem vele, nem nyilatkoztattam ki semmit, csak beszélgettünk, de ahogyan feltártuk a kislány élettörténetét és felismertük a probléma gyökerét, végül nagy örömünkre elértük, hogy elmúlt a fájdalom.
Sokat jelentett nekem, hogy én segíthettem másokat, én, aki annyira mélyen voltam! Erőt adó tapasztalás, ha iszonyú fájdalmunk ellenére képesek vagyunk adni.
Ugyanezt tapasztaltam a gyászcsoportban is, ahova eljártam kéthetente. Érezhettem, hogy sorstársaim vannak, hogy segítséget kapunk és adunk egymásnak. Olyan idegenek között voltam, akikkel mégis összekötött jelenlegi életem legerősebb érzése, a fájdalom. Kimondhattam minden gondolatomat, megfogalmazhattam érzéseimet − ez külön segített −, és nem kellett arra figyelnem, hogy most a másik embernek fájdalmat okozok vele, ahogy ezt a családomban tenném. Nem volt ez a szörnyű korlát és áradhatott a kín, a harag, a könny. A gyász jellemzően olyan álarcot visel, ami megtéveszti az embereket. Mi a csoportban egymás álarca mögé láthattunk és ez jó volt. Megbizonyosodtam arról, hogy nem vesztettem el az eszemet, másnak is vannak hasonló tettei, gondolatai, amiket csak a fájdalom hozhat elő.
Megváltoztak az álmaim is a csoport hatására. Ha ma visszaolvasom az első hónapok álmait, rémálmoknak tűnnek. Akkor nem láttam annak, akkor ez természetes volt és tükrözték a lelkiállapotomat. Amikor elkezdtem járni a gyászcsoportba, abbamaradtak a rettenetes álmaim. Éppen azért, mert megtapasztaltam, milyen sokat adott nekem a csoport, elhatároztam, hogy elvégzem a gyásztanácsadói tanfolyamot, és magam is vezetek gyászcsoportot. A gyásszal való keserves küzdelemben megszerzett tapasztalataimat szívesen megosztanám másokkal, hogy segítségükre legyek hasonló veszteségek elszenvedőinek.

De mi is a gyász?

A fájdalom, vagy a hiány? Viki halálomig hiányozni fog, annak ellenére, hogy érzem őt, ha becsukom a szemem. Ha hiány a gyász, akkor a gyász örökre részemmé válik. A halála már nem is fáj annyira, ám amint nem fáj annyira, az kezd fájni, hogy már nem fáj annyira. Ettől borzalmas bűntudat kezdődik. Végre jól kezded érezni magad és akkor jön a bűntudat. Próbálom vigasztalni magam, hogy persze azért nem kínlódom, mert itt van velem, érzem őt. De ez a logika, az ész, míg az érzelem egy más sík.
Ha fontos, hiteles személyektől olyan visszajelzést kapok, hogy lépjek túl, akkor úgy gondolom, igen, igazuk van. Nyilván már én is mást sugárzok, tényleg túl kellene lépni, de jó is beburkolnom magam a sajnálatba. Ilyen mással nem történt, ez az én tragédiám. De történt. Felismerem az önsajnálatot, és akkor végre kezdek másokra is odafigyelni, meghallom a másik ember problémáját. „De nehéz lehet neki ez a rossz a kapcsolat a kamasz gyerekével! És mennyire jó, hogy én ilyen jó viszonyban vagyok a kisebbik lányommal!”
Újratanulandó feladat megtalálni a kapcsolatot a külvilággal, az emberekkel.
Annyi veszteség ért mostanában. Zorka vidékre költözött és megszűnt a nyugdíjas állásom. Kipotyogtam a fészekből, ahol szerettek, támogattak. Vannak tehát problémáim és szomorúságaim, amiket nem is olyan könnyű külön kezelni a gyásztól. Mert becsaphatjuk magunkat, hogy a gyász okozza a levertségünket, de nem varrhatjuk az összes szomorúságunkat a gyászunk nyakába.

Az aggodalom, mint a szeretet foka

Átértékeltem a szeretet fogalmát, ez is a gyász hozadéka. Az én szeretetem, ahogyan anyámé is, tele volt és van aggodalommal. Ez nem az igazi, tiszta szeretet. Volt egy meghatározó álmom, rég meghalt apám ölelt. Testetlen volt, mégis erősen éreztem az ölelését. Ebben az ölelésben nem volt aggodalom, csak a határtalan szeretet és bizalom. Leírhatatlan az az érzés, ami bennem maradt napokig. Aztán csökkent, elmúlt és úgy sajnáltam, úgy sajnáltam, amikor lassan semmivé foszlott az érzés!
Anyámnál és a férjemnél is, aki számomra apapótlék, tekintélyszemély volt, azt láttam, hogy az aggódás foka mutatja a szeretetet, ezért nálam az aggódás szorosan összekapcsolódott a szeretettel. Az évek során ez annyira természetessé vált számomra, hogy a férjemhez hasonulva én is jobban aggódtam, mint ahogy alapvetően tettem volna.
Mami ne aggódj, mert akkor én is aggódom! − mondja a 13 éves unokám a telefonban. Miért terheljem ezt a gyereket, tőlem több ezer km-nyire? Hát van ennek bármi értelme? Igyekszem hát természetesebben csinálni. Belátom, hogy ez nem vezet semmire, ezzel nem védek meg senkit. Halálra aggódtuk magunkat, hogy Viki el tud-e válni, hogy alakul az élete. Emlékszem, még a műtétemnél is, az altató orvosnak is arról beszéltem, hogy aggódom a lányomért. De hiába aggódtam, imádkoztam, agykontrolloztam, nem tudtam segíteni.
Könnyen belecsúszhatnak az életben maradt családtagok abba a hamis elképzelésbe, hogy az szeret jobban, aki kiborul, aki összeomlik, aki nem tud lépni. És ez nem jó, ez tévutakra visz és akadálya lehet a megnyugvásnak.

Megváltoztam, alapjaiban változtatott meg a gyász

A gyász megtanított nem panelekben gondolkodni, hanem végiggondolni, összefüggésekben látni a dolgokat, eseményeket. És elfogadni, mindegy, mit szól ehhez a világ.
Ott kint, abban az idegen országban Viki magyar származású kolléganője és legjobb barátnője kísért minket egyik helyről a másikra. Ő nagyon szerette Vikit, annyira, hogy aztán bele is betegedett a fájdalomba és a bűntudatba, szó szerint nem tudott lábra állni. És ez a nő, aki olyan mélyen szerette az én lányomat, telepakolta humorral a kísérésünket, nem úgy, hogy viccelődött, netán vicceket mesélt volna, hanem ahogyan észrevette mindenben az abszurdot, a kifigurázni valót, és ezt azonnal ki is fejezte. Ők ketten a lányommal, ha együtt voltak, vérpezsdítően szellemesek voltak, szikrát szórt a levegő a pengeváltásaiktól. Évi most sem volt más, mint szokott lenni, lépten-nyomon fellobogott a szellem benne. És gondolnád, hogy én nevettem? Igen, nevettem, egy ilyen helyzetben, amikor olyan voltam, mint akit fejbeütöttek, zokogtam, sírtam… és néha azt vettem észre, hogy nevetek. Nevetek és szégyenkezem. Ezt is később tanultam meg, a gyászidő alatt, hogy a fájdalom és az öröm, a sírás és nevetés megfér egymás mellett, egyik nem zárja ki a másikat. Nem tudtam ezt, és szégyenkeztem. Az emberek sztereotípiákban gondolkodnak, ítélkeznek, én magam is. Meg kellett tanulnom, hogy nincs jó és rossz, semmi nem ilyen egyértelmű, mindennek van jó és rossz oldala, minden árnyalt és képessé váltam ilyen szemmel tekinteni a dolgokra.
A legeklatánsabb példa erre, hogy Vikit durva módon megölték, de rájöttem, lehetett volna ennél rosszabb is. Óriási felismerés volt! A pszichológusnőm mesélte, hogy egy barátnőjét halálra kínozta a szintén pszichopata férje. A folyamatos lelki szenvedéstől megbetegedett a szíve, majd meghalt. Akkor elgondoltam, hogy ez várt volna Vikire, ő is már szívbeteg volt. Ha így hal meg, akkor erre a sérült lelkű emberre marad a két kisgyerek, ott nevelkedhettek volna vele. Én sem láttam volna őket soha, de ez a legkevesebb. De milyen sors várt volna rájuk?
Mindent meg kell vizsgálni minden oldalról. Ez nekem nagy tanulság az emberek elfogadásában is: „Igen, ez rossz benne, de ez meg jó.” A barátnőm például, aki jót akart, de mivel más beállítottságú, azt hitte, azzal segít, ha felkészít arra, hogy a gyerekek nem kerülnek hozzám. Ez akkor a legrosszabb volt, de nem tekinthetem ezt a tettét pusztán önmagában, csak összefüggéseiben és láttam, a szándék jó, meg akar kímélni a csalódástól.
Alapvető elvárás lett számomra az elfogadás képessége. Kos vagyok, aki fejjel megy a falnak, túl határozott voltam, nem hallgattam meg embereket. Körbejártam gondolatokat, de nem hallgattam senkire. Most megváltoztam, jobban figyelek másokra. Régen harcosabb voltam, kiálltam magamért. Ma már sokkal inkább figyelembe veszem mások szempontjait vagy magát az ügyet. Szinte túlzásba esem néha és figyelmeztetem magam, azért baleknak nem kell lenni! Erről szól az élet, állandó kapcsolatban vagyunk másokkal és nyomot hagyunk a másik emberben. Életünk végéig feladatot ad, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Érvényesíteni magam, de úgy, hogy ne bántsak meg másokat.
Megváltozott a halálhoz való viszonyom is. Nem tudtam a halál arcába nézni. Nem láttam anyámat, apámat a koporsóban, de nem mertem megnézni a gyermekemet sem, mert úgy éreztem, nem a szerettemet látnám, hanem a halált magát. Ez is megváltoztatott, ismerősebb lett a halál, sőt, főszereplővé vált. Minél ismerősebbé vált, annál jobban el tudtam fogadni.
A tragédia óta krimiket nézek. Előtte soha, most estéről estére azt keresem, amiben erőszak van. Ezen az úton tör magának utat a bennem lévő agresszió. A kisebbik lányom ugyanígy van vele, de még mindig jobb, mint önmagunk, vagy mások ellen fordulni. Nálam most kezd ez az igény csillapodni, lecsengeni látszik.
A legnagyobb értéknek azt találom, hogy nem keseredtem meg. Nem utálom a világot, azt a másik embert, mert ő nem szenved, mert vele semmi rossz nem történt. Nem gyűlölöm azokat, akiknek nem halt meg a gyerekük. A szenvedés eltorzítja a jellemet ez tény. Ismerünk öregeket, akik rosszindulatúvá, iriggyé váltak öregségükre. De ha tudom, ezt a sorsot én választottam? Majd legközelebb „okosabb” leszek és nem választok ilyen nehéz életet. De ide el kellett jutni. Kérdezgettem magamtól: „Miért történtek ezek velem? Ez három embernek is sok lenne, gyerekként apám halála, a válás, az anyukám betegsége, ápolása, halála, a gyermekem, mintha Isten állandóan a fejemre csapott volna. Miért engem csapkod?” – kérdeztem lázadozva újra és újra. A hit adta meg számomra a választ. Egyre inkább hiszek a karmában. Én választottam, mit akarok akkor, kinél reklamálok? És ez megnyugtató dolog.
Lelassultam. Szemlélődőbb életet élek. A növényeket mindig is nagyon szerettem, de most úgy bele tudok feledkezni egy-egy egy virágba, levélbe! Ott van például a levendula, megfigyelted már, milyen sok pici virágból tevődik össze? Lenyűgöznek a szépségnek a részletei, amikre korábban nem volt még szemem. Mondják, fedezd fel az életet, de más hallani, mint valóban átélni.
Most több időm van, eljárok úszni, de sokszor semmit nem csinálok, csak üldögélek, keresztrejtvényt fejtek, tévézek, olvasok. Még nem teszem felhőtlen elengedettséggel, bennem a nyugtalanság, tevékenykednem kellene, elvégezni ezt-azt a feladatot, nem elengedni magam. Ez is arról szól, mint az önérvényesítés az emberi kapcsolataimban, meg kell találni a helyes arányt.
Minden este, amikor lefekszem, szorosan magamhoz ölelem Vikit. Ellazulok, elengedem a szorongást, a feszültségeket, az aznapi rosszat, és ha már tiszta a lelkem, akkor átölelem.
Ahogyan a reptéren átölelt, az van bennem mindig, érzem az arcát az arcomon. A karomba zárom őt, majd a gyerekeket. Egyenként mindhármukat. Utána magamat is. Ezt is a gyász hozta: magamat is képessé váltam jobban szeretni. A bűntudat önromboló, hatalmas pusztítást képes végezni, kell, hogy szeressem magamat. Nehéz volt erre rászoknom, az segített, hogy rácsodálkoztam egy képre a szobám falán, egy kétéves kislányra, aki én vagyok. Ez a kislány annyira szeretnivaló, annyira kedves! Néztem és azt gondoltam, hiszen ez a kislány én vagyok! Ezt a kislányt ölelem magamhoz, miután az összes gyermekemet magamhoz öleltem, őt, aki egy másik dimenzióban él, azt, aki egy vidéki kisvárosban lakik, és unokáimat, akik egy távoli, idegen országban nevelkednek. De legyenek bárhol is, ők a szívem lakói, és ilyenkor esténként összejövünk egy forró ölelésre.
És várakozom, mint az alvó mag a hó alatt, várom a nyarat, a szünidőket, amikor jönnek az én kicsikéim. Várom azt az időt, amikor néhány hét alatt egy egész életet élek meg: örömben, boldogságban, nevetésben − és fájdalomban, szenvedésben, sírásban.

Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010, 2016

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezár