[download_link link=”https://singer.hu//wp-content/uploads/letoltheto_irasok/rancok.pdf” target=”blank”]letölthető innen[/download_link]
„Talán emlékszik, hogy volt a könyvben egy megszólaló orvos, aki következetesen a beteg magzatok elvetetése mellett érvelt, és azokat a nőket, akik ezen átestek, mindig „betegként” említette. Nos, miután végig olvasta az elkészült könyvet, azt mondta nekem, hogy ahány kollégájának csak tudja, kezébe adja majd, mert egészen más az anyák szemszögéből látni a történteket, mint orvosként tekinteni rá.
Attól tartok, sok orvosnak, aki magáról azt gondolja, hogy micsoda csodálatos terhesgondozást végez, talán döbbenetes erejű felismerés lesz, hogy valójában a kollégáival mennyi sebet okoznak, hányszor tévednek, és milyen sok eset csúszik ki a kezük közül. Persze, minden éremnek két oldala van: képtelenség nap mint nap ugyanolyan kedvességgel, lelkiismeretességgel ellátni a hosszú órákat váró, elkeseredett, rémült, nyilván emiatt rosszul kommunikáló anyukákat.” …
„De abban a drámai helyzetben, mikor egy várva-várt babáról kiderül, hogy beteg, nem csak az egészségügyi személyzet szakmai hozzáértése, de emberi minősége is mérlegre kerül. Néhány napja mesélte egy asszony nekem, hogyan szülte meg teljesen egyedül a halott kisbabáját, a kórházban senki még csak rá sem nézett. A nők túlnyomó többsége számára teljesen elképzelhetetlen, hogy egyedül szüljön – hiszen nem ezt tanultuk, nem vagyunk állatok, az emberi természettől idegen az ilyesmi. Még egy egészséges babát is ijesztő dolog lehet egyedül a világra hozni, hát még átélni azt, hogy aki előcsúszik a testünkből, halott.”