Tegnap hajnalban csöngött a telefonom, és egy női hang szólt bele: Mindjárt odaérek, ne engedd ki kérlek a Dagit.
Lázasan törtem a fejem, hogy a legkisebbemnél beszállásolt haverok közül melyik a Dagi? Mert hogy egyik se kövér, és gyerekkoruk óta ismerem őket, a becenevüket is… és ha rájövök, hogyan ne engedjem ki? Egyáltalán, ki akar menni? Alszik még, mint a bunda. De ha mégis ki akar menni, hogy tartsak vissza egy húsz éves srácot?
Bátortalanul érdeklődtem, ki az a Dagi? Előre szégyenkeztem, hogy nekem nem elég fél tucat iskolaév, hogy elsajátítsam a gyerekeim osztálytársainak a nevét.
Nem osztálytárs volt. A Dagi ugyanis egy ló. Nem, nem nálunk lakik, még csak látogatóban sem volt nálunk.
A kis-nagylányom, Sára egy lovardában lovász és edző. A hölgy őt akarta hívni. Régebben a lányom rendszeresen az én mobilomról hívott mindenkit, mert az olcsóbb. Mármint neki.
Délután dolgom volt a városban, jövök hazafelé a villamoson, szemben velem két fiatal lány. Nem közvetlenül szemben, köztünk van még az ajtó, úgyhogy nem hallom tisztán a beszélgetésüket, csak el-elkapok pár mondatfoszlányt. Nézem milyen helyesek, élettel teliek. Egyiknél cseng a telefon, váltanak pár szót. Leteszi, és beszámol a hallottakról. Be van gyulladva a lába… izületi bántalmak… bekólikált… Szüri… Fülelni kezdek. Szüri? Szüri egy ló, méghozzá Sára lányomé. Őt is emlegetni kezdik… Sára… igen, szeret ott lenni… Dübörög a villamos, bemondják a megállót, nem hallok semmit, pedig igencsak érdekel, mit beszélnek az én lánykámról? Újra cseng a a telefon, újra beszámoló, de nem hallok semmit.
Hazajövök, elmesélem a fiamnak, hogy két lány Sáráról beszélt. Nahát, ez érdekes, kik lehettek? Nem tudom. Sárától másnap megtudom. Mondom a fiamnak, ki volt az egyik leány. Tényleg???? De komolyan? Én is akkor hívtam telefonon éppen, mondta, hogy villamoson ül!
Mert hogy ők is jó barátságban vannak, néha beszélnek. Ott ültem tehát a virgonc lánnyal szemben, akit először a lányom hívott, aztán a fiam. Nem egy helyről, nem egy ügyben. Kicsi a világ, no de ennyire?
A Dagi-féle félreértésről eszembe jutott egy másik, egy régi. Éjjel háromkor, legmélyebb álmomból ébresztett a telefonom. Egy szegény ismeretlen nő volt, aki hiába várta haza a kicsapongó férjét, és ki volt borulva. Egy órán keresztül vertem belé a lelket. Gondoltam, biztos azért hívott, mert válás csoportokat tartok, hát szegény engem talált meg. Megnyugodott, elbúcsúztunk, elaludtam. Egy óra múlva újra hív. Na, ekkor már szó se volt semmiféle krízisintervencióról, jól leteremtettem, hogy éppen elaludtam újra, ne háborgasson már, egyszer rendben, de hát ne hogy már óránként hívjon! Reggel aztán töprengtem, mégis, honnan akasztott le engem? Kezdtem gyanakodni, hogy ez a szegény nő egy lelkisegély szolgálatot hívhatott, és senkit nem akart felébreszteni. Korábban a Hospice Házba vezettünk be egy ilyen szolgálatot, nem lehet, hogy a telefonszámom ott volt valamiért, pl. mert önkéntesek nálam jelentkezhettek? Te jó Ég! Ez a nő azt hitte, segélyvonalat hív, ahol lecseszték, amiért nem hagyják aludni őket. Na, jó vicc. Visszahívtam a nőt. Ezúttal én ébresztettem fel. Szerencsétlen végre reggel elaludt, én meg felvertem. Mondd csak, éjjel lelkisegély szolgálatot hívtál? Persze, igen, motyogta álmosan. Én meg lecsesztelek, hogy miért nem hagysz aludni? De le ám! Hát bocsánat, félreértés volt.
Mint a két képen, amit feltettem.