Szoktam egymagam bulit csapni. Ez nem úgy történik, hogy kitűzöm az időpontot és meghívom magam, ellenkezőleg, ezek hirtelen felindulásból elkövetett bulizások.
Éjszaka történik, amikor kevésbé tudnak rajtam ütni a gyerekeim, gyanútlanul zenét hallgatok a fejhallgatóval a füleimen, mit sem sejtve, és akkor a zene csináltatja velem néha, hogy muszáj rá táncolni. Kicsit akadályoz a fülhallgató zsinórja, de azért nem annyira, hogy ne tudjak kellőképpen viháncolni.
Hát mit mondjak, nagyon felszabadító! De nem lehet megrendelni ezt a felszabadulást. Vagy jön magától, vagy nem. Vasárnap este jött, talán nem ok nélkül. Délután a Millenárison találkoztam remek nőkkel, ültünk egy pléden a füvön irdatlan nagy fergeteg közepette – sportnap rendezvény volt – és arról beszélgettünk, hogyan indítsanak ősszel olyan gyászfeldolgozó csoportokat, ahova olyan szülők mehetnek, akik korai veszteség során (vetélés, szülés körüli halál) elveszítették a várt babájukat. Eddig csak egyetlen ilyen jellegű csoport volt, mostantól egyre több lesz. Ezek a nagyszerű lányok-asszonyok, akik ez iránt a jó ügy iránt köteleződtek el, lelkesek és vidámak – úgyhogy nagyon jó együttlét volt.
No, és talán ez ágyazott meg az éjszakai, hirtelen felindulásos bulinak. Lekapcsoltam a villanyt, sötét volt, de a nyitott erkélyajtón túl, nem is olyan messze ott világított a Hold teljes pompájában – talán kiröhögött, nem tudom – és a hegyek is ott sötétlettek, mintegy díszletként rögtönzött előadásomhoz.