Egy tizenéves kislány elveszíti a szerelmét
Elsősök voltunk, év elején a gimiben, kezdtük megismerni egymást, kezdtek kialakulni a barátságok, amikor jött egy új srác. Megérkezett, felrakta a kabátját a fogasra, és abban a pillanatban lezuhant az összes cucc a fogassal együtt.
Röhögtünk, ahogy csak kifért belőlünk. Ez volt Laci belépője. Az egész jelenség ilyen volt, azonnal felhívta magára a figyelmet, bárhol megjelent. Nem azt csinálta, amit a többiek, focizás, lógás, ilyesmik. Ő egy vibráló, különleges jelenség volt, megáldva egy túlfűtött, szenvedélyes, művészi hajlammal; verseket írt, énekelt, zenélt. Igaz, tanulni nem tanult, meg nem volt túl jó gyerek sem. Beleszerettem, méghozzá villámcsapásszerűen, pont úgy, ahogyan aztán ez máskor is így történt velem az életem során, ha szerelembe estem.
A szerelmem egyre nőtt, nőtt. Figyeltem, lestem, nem tudtam a szemem levenni róla. Mentek a lányok közt a levelezések, ki kivel járna, és persze sok lány akarta őt. Pontosan nem tudom már hogyan történt, de valahogy kezdeményeztem, eljuttattam hozzá az információt, hogy tetszik. Nézett, néha hazakísért, hú, nagy dolgok voltak ezek!
Aztán lett egy buli az egyik iskolában − vannak erről képek, álomittasan fogom a kezét, magas sarkú cipőben −, megtörtént az első csók, és onnantól lényegében elkezdtünk hivatalosan is járni, elkezdődtek a séták, uszodalátogatások. Emlékszem, ahogy ültünk a Széchenyiben, simogattuk egymást, és látom magam, ahogy a derékig érő, hosszú, vizes hajammal boldogan megyek hazafelé. Igaz, belekeveredett az érzelmeimbe féltékenység is, aggódtam, ha késett, néha ezt kísért haza, néha azt… de hát akárhogy is, ez nekem mégiscsak az első nagy szerelem volt! Feljárogattam hozzá, zongorázott, tanítottuk az öccsét, matekoztunk, vagy elvonultunk a kis szobájába, ahol csókolóztunk, ledőltünk az ágyra, kóstolgattuk egymást. Otthon nem tudtak erről, mert én nagyon szigorú katolikus nevelést kaptam, szó sem lehetett semmiféle rosszalkodásról.
Őrült nagy érzés volt, álmodoztam, verseket írtam… odavoltam, meg vissza.
Aztán jött a nyár, ott volt valami kis szünet, de aztán másodikban is folytatódott, akkor már hozzánk is feljárt, bemutattam a szüleimnek. Nagyon jól barkácsolt, mindenféle polcokat készített nekem, kis figurákat, kedves dolgokat.
Eljött a harmadik év, és a Szilveszter, ahol összevissza flörtöltünk, iszogattunk, hülyültünk. Emlékszem, éjfélkor azt mondja Laci, amikor boldog új évet kívánok neki, hogy „nem leszek boldog”… A mai napig nem értem, honnan tudhatta ezt ő előre? Vajon a lélek ott belül mindent tud már, és néha kiszól belőlünk, csak magunk se tudjuk, hogy mit és miért mond?
Pár hét múlva vidékre utazott az énekkarral, ugyanis a fiú kamarakórusban is énekelt, és fellépésre mentek. Van egy fotó a fiúkkal, a vonatindulás előtt, és rajta ott a leendő férjem is, lányom édesapja. Laci mindenféle heccben benne volt, és gondolom az történhetett, hogy a kupéban le akart szerelni egy fűtésszabályozót, ami zárlatos volt, ezért hatalmas áramütést kapott. Meghúzták a vészféket, rémület, pánik, kapkodás. Jött a mentő, de nem tudták megmenteni, kórházba szállítás közben meghalt.
Én ezalatt otthon voltam, éppen táncoltam. Minden délután az Ötórai tea című zenei műsorra roptam a saját magam által koreografált örömtáncomat. Ma úgy mondanánk, hogy szabad táncot vagy transz táncot lejtettem az erkély ajtó üvege előtt. Láttam magam ebben az üveg tükörben, és tetszett, amit látok, ábrándoztam a szerelmemről, és ebbe a boldog állapotba csengettek bele. Fülig érő szájjal ott állt az ajtóban Laci egyik barátja, és azt mondta, hogy meghalt Laci. Nem értettem, nem hittem, nem fogtam fel, meg ez a fülig érő száj… Ez a kamasz fiú nem tudta mit tegyen az érzelmeivel, kínjában vigyorgott. Elmesélte, hogy telefonáltak neki, hogy Lacit agyonütötte az áram. Hívtam a barátnőmet, és eltelt egy fél óra, óra, mire egyáltalán felfogtam, de aztán snitt, nem tudja az ember, mi van ilyenkor, talán sírtam, zokogtam… aztán elmentek.
Arra emlékszem, hogy természetesen továbbra is jártam a suliba, és nap, mint nap láttam, hogy ő tényleg nincs ott. Rátettek egy szalagot a padjára, de ő csak nincs és nincs és nincs. Hetekig az történt, hogy fejem a padon és zokogok, ránézek az üres helyére, és zokogok, ránézek, és zokogok. A tanárok tudtak a kapcsolatunkról, elfogadták… Bár van rossz emlékem is. Bejött az igazgató helyettes, és elmagyarázta, hogy nem szabad rossznak lenni, mert a rossz gyerek így jár. Amúgy később ott dolgoztam, és egyszer nekünk, tanároknak is előadást tartott a rosszaság következményeiről, emlegetve ezt a példát, amire én sírva és hányva kirohantam, majd felmondtam.
Érdekes módon azért egy fiatal gyereknek rugalmas az idegrendszere, és ugyanúgy képes örömök átélésére is. Sokszor mentünk együtt hazafelé a lányokkal, hülyültünk és hangosan vihogtunk. Magam is csodálkoztam, az iskolában zokogás, aztán hazafelé röhögés… éltük azért az életünket.
Én általánosban kitűnő tanuló voltam, de a gimiben ez megváltozott, be-becsúsztak rosszabb jegyek is. Laci halála után ez megváltozott. Elkezdtem jó kislány lenni megint, nem jártam el sehova, hanem a tanulással foglalkoztam. Éjjel pedig álmodtam. Két teljes éven át minden áldott éjjel a szerelmemmel álmodtam. Senki nem segített a gyászomban, se szülő, se szakember, se tanár, maximum megsimogattak, ha sírtam, de beindult a tudattalanban önmagától egy folyamat, hogy valami történjen, valami elmozduljon. Rendkívül érdekes volt, ma is ámulva emlékszem vissza erre. Minden áldott éjjel feltámasztottam Lacit. Azt álmodtam, hogy meg akar halni, és én „visszaáramütést” adok neki, és életre keltem. Áramütéssel halt meg, és én ugyanazzal visszahozom, ezt tettem két éven át minden éjszaka. Reggelente mosolyogva ébredtem, és akkor rájöttem, hogy nem él.
De nem csak álmodtam, egyebeket is tettem. Leveleket, verseket írtam Lacinak, beszéltem hozzá, kértem a szüleitől fényképeket, összegyűjtöttem az írásait; a kis órai levelezéseinket, minden kis fecnit. Hihetetlen kreatívvá váltam, olyan sokoldalúan kreatív lettem, mint amilyen ő volt. Énekeltem, táncoltam, verseket írtam, tele voltam alkotó energiával. Színművészetire készültem. Akkor tapasztaltam meg hogy mi az, hogy művész. Azt mondhatom, remekül működött az idegrendszerem, pedig már addigra sok stresszt éltem meg, az apám ugyanis egy szigorú ember volt, aki mindig fegyelmezett, féltem tőle. Ennek ellenére, kiválóan működött ez az önsegítés, amely elsősorban az álmokban nyilvánult meg, de az összes művészeti kifejezésben is. Ezekben nem csupán a gyászomat fejeztem ki, hanem egyszerűen jól éreztem magam bennük.
Később, igaz, nem igaz, ki hisz ebben, ki nem, mondta egy látó, hogy Laci velem volt, bennem élt, és ettől lettem én ilyen kettős, az ő összes kreativitása rajtam keresztül jött ki. Lehetett ebben valami, mert aztán abbamaradt az álom, mintha elvágták volna, és akkor elszivárgott ez a hihetetlen alkotókedv is.
De még előtte volt, hogy elkezdtem együtt járni egy sráccal, a nagyobbik lányom apjával. Harmadik évvége felé az iskolaudvaron odajött hozzám ez a fiú, és elmondta, hogy ő negyedikes, elmegy, és szeretne velem járni, és nem bocsátana meg magának, ha meg se próbálja a közeledést. Rábólintottam, de még akkor bennem élt Laci, amire aztán ő rá is jött, és ez lett az ő tragédiája, mert egy halottal nem tudott versenyezni.
Mielőtt negyedikbe mentem, a nyári szünetben két hónapot Angliában voltam, ebből egy hónapot a tengernél. Ott is olyan hihetetlen erővel és bátorsággal rendelkeztem, egyszerűen egy másik ember voltam, sem előtte, sem utána soha ilyen nem voltam. Olyanokat csináltam a tengerben, hogy elképesztő, valóságos bátorságpróbákat. Vasalódeszkán lovagoltam a hullámokon, beúsztam ameddig csak bírtam, hihetetlen jó volt. Ma pár lépést merek csak bemenni a tengerbe, el sem hiszem, hogy valaha mire voltam képes.
Ősszel, amikor beléptem az osztályba, egyik osztálytársam rám nevetett: Úgy gurulsz be az ajtón, mint egy bajor menyecske! Na ez az egy megjegyzés elég volt ahhoz, hogy elkezdjek odafigyelni az étkezésemre. Sem édesség, sem kenyér, semmi, ami hizlaló, sőt, egyre kevesebbet ettem. Azzal együtt, hogy ilyen sovány voltam, talán mégsem lettem anorexiás, mivel továbbra is rendkívüli erővel rendelkeztem. Pár órát aludtam, mindenhova gyalog mentem, futnom kellett, rohannom, hogy levezessem az energiáimat. Aztán vége lett a menstruációmnak. Teltek múltak a hónapok, de nem változott. Voltunk orvosnál, semmi eredmény. A szüleim kiborultak, apám üvöltött, ha nem hízok, kitagad, de persze nem híztam.
Azonnal fölvettek az egyetemre, mindössze hármunkat, nagyon ment minden, hiszen iszonyú erőm volt, olyan erőm, hogy elképesztő! Pár hónap múlva úgy éreztem, a kreativitásomat elpusztítják, engem magam is megölnek. Ott volt az a rengeteg olvasnivaló, angol, magyar irodalomtörténet, szürkült be az agyam, és mintha szürkültem volna el én magam is. Két év után abbamaradtak a Lacis álmok, és ezzel párhuzamosan eltűnt a kreativitásom. Amit addig játszi könnyedséggel megcsináltam, nehézzé vált. Diplomás családból származom, és ott voltam a kényszerrel, hogy nekem is diplomát kell szereznem, nem menekülhetek.
Közben Andrással jártunk tovább együtt, aztán mivel másképpen nem lehetett szexuális életet élni, össze is házasodtunk. Az apám ugyanis megfenyegette Andrást egy konyhakéssel, hogy ha kárt tesz bennem megöli… ilyen helyes kis ember volt.
Mi Andrással amolyan jópajtások voltunk, de nem volt erős szexuális vonzalom a részemről, nem volt lángolás. Tanúsíthatom, hogy az első pillanatok ugyanolyanok, mint ami aztán megjelenik egy kapcsolatban. Jó barátság volt, és az is maradt a mai napig. Egyik színházból jártunk a másikba, sokat nevettünk, jól elvoltunk, és mindig mindenben mellettem volt, támogatott, bízhattam benne. Én akkoriban már nem akartam színművészetire menni, nem éreztem magam annyira kreatívnak, sem olyan tehetségesnek, és nem tudtam volna megtanulni hosszú szerepeket, így teljesen letettem erről az álmomról.
Megszületett a lányunk, ami egészen rendkívüli teljesítmény volt tőle, hiszen nem menstruáltam. Már feladott mindenki mindent, amikor elmentem az egyik legnagyobb nevű nőgyógyászhoz, aki megvizsgált és mindössze annyit mondott, éljek minél több szexuális életet.
Aztán egyszer észrevettem, hogy gömbölyödöm, és megváltozik az étvágyam is. Egyik nap például kimentem a konyhába, és megettem egy egész tál süteményt. Vettünk szobabicajt, hogy ne hízzak már ilyen különösen… majd egyszer csak azzal lepett meg ez a nőgyógyász, hogy terhes vagyok. Az előző nőgyógyász azt állította a szüleimnek, hogy meddő vagyok, ezért apám végig abban a hitben élt, hogy rákos a lánya, növekszik benne a daganat. Én erről nem tudtam, hálás is vagyok, hogy nem ijesztettek meg. Akkor kezdte elhinni, hogy gyerek, amikor már mozgott, és mutattuk neki.
Hogy lehetett ez, hogy lehetett, hogy ott volt egy petesejt, ami nem vált le több, mint három évig, és ez Bori? Ő az én lányom. Ott várakozott? Ez meg milyen? Fel sem tudom fogni, hogy biológiailag ez mi, vagy spirituálisan mi? Ha ránézek a két gyerekemre, Bori az, aki akkoriban voltam, hihetetlen tehetséges. Amikor a másik kislányom megfogant, akkor pedig abban éltem, hogy öko, bio, tudomány…. és ő meg tudós lesz. Lehet, hogy van itt valamiféle összefüggés?
Én meg itt állok 58 évesen és kérdezem, én miben teljesedem ki? Mint a babnak a héja, én nem is kellek, semminek vagyok. Kérdezik, ugye büszke vagy a tehetséges lányodra? Büszke? Tök jó, de magamra szeretnék büszke lenni, és nem érzem, hogy tettem valamit. Jó, azért van pár dolog, amiben kibontakozhattam, de még szükségem lenne pár évtizedre, hogy úgy igazán megtaláljam önmagam.
Azt azonban biztosan tudom, érzem, hogy alapból jó képességeket kaptam a szeretetre. Arra is, hogy adjam, arra is, hogy fogadjam. A horoszkópom is erről tanúskodik a Jupiterével és Neptunuszával. És talán ez az én Isten áldotta tehetségem, adottságom, amit egész életem során fejleszthetek is. Tehát az egyik ember kapja a művészi vénát és adottságot, és ha azt fejleszti, gyakorolja is szorgosan, akkor el fogja érni vele mindazt, amit Bori elért, hogy sokan ismerik és szeretik, sokaknak tud valami egészen érdekes és új megközelítésben örömöt, feloldozást és reményt adni az alkotásaival, miközben ő maga is ettől tud életben maradni.
Vagy amit majd remélhetőleg Zsófi fog elérni a pszichológusi pályán, hogy nagyszerű tanulmányokat ír vagy úgy foglalkozik majd emberekkel, hogy azok hálásak lesznek érte, és tudatos emberi életet élve gyógyulhatnak, miközben maga Zsófi is gyógyul ezáltal − hiszen mindenkinek vannak lelki sérülései, melyeket azonban a javára fordíthat, ha megnézi mi benne a pozitív, az előrevivő.
Az embereknek általában az a vágyuk, hogy nyomot hagyjanak a világban. Ez természetes, hiszen mindannyian riadtam nézzük azt a felfoghatatlan jelenséget, hogy egyszer el kell innen mennünk, és látszólag végleg. Én bízom abban, hogy van reinkarnáció, és hogy az ember nem csak egyetlen egy életben próbálhatja ki magát, hanem pont a bukdácsolásai miatt több életben is, hiszen így tanul. Hogy a csudába is tudnánk azonnal, hogy mi a helyes és mi nem, hogy mi a dolgunk ebben vagy abban az életben, ha születésünkkor nem adtak mellénk egy használati utasítást, egy lejárati határidővel. Persze ezeket valaki valahol nagyon is jól tudja, csak mi látunk “tükör által homályosan” még.
Szívem vágya, hogy egyszer egészen tisztán lássak és értsem meg minden történésnek az okát és a célját, mert abban hiszek, hogy oka és célja mindennek van, így a születésünknek és a halálunknak is. Mindazonáltal én magam is úgy gondolom, ahogy nemrégiben egy filmben hallottam, amikor a híres rendező meglátogatja a rákbeteg fiatalasszonyt, aki reménykedik abban, hogy a férje kapja meg a darab főszerepét. A rendező azt mondja a nőnek, hogy nem a szerepek számítanak, és nem is az ismertség, de még az örökre nyomot hagyó alkotások sem annyira, mint az, hogy tudjunk igazán szeretni. Biztosítja a nőt arról, hogy ő és a férje igazán szeretik egymást, hiszen mindketten emberfeletti áldozatokat hoztak egymásért, és ez a szeretet az, ami örökre megmarad.
Azt hiszem, hogy én azért jöttem erre a világra, hogy − sok frusztráción, fájdalmon és szenvedésen keresztül − megtanuljam igazán és jól szeretni önmagamat, a gyermekeimet és mindenki mást is ezen a világon. És a sok külső-belső siker mellett azért remélem, hogy a gyerekeimbe ez is átment valahogy, és ahogy felnőtté érnek, megbocsátják a tudatos vagy tudattalan tévedéseimet, hibáimat, és látni fogják, hogy a mozgatórugó mindezekben a szeretet volt. Nagyon remélem azt is, hogy ők is tudnak majd önzetlenül szeretni, és minden életbeli dolgot jobban csinálni, mint én, anélkül, hogy visszamenőleg bármiért is engem okolnának, engem bántanának. Kívánok nekik nagyon szép életet, és segítem őket, ha kérik, amíg még itt vagyok, s amíg még lehet.
Visszatérve még az életem alakulására, fontos momentum, hogy elindultam a pszichológia irányába, és rengeteg dologban kiképeződtem. Amikor Bori megszületett, semmi nem volt jó neki, három éves koráig hangosan és keservesen sírt minden éjjel. Ekkor még a szüleimnél laktunk, és én féltem az apámtól, aki természetesen engem okolt a gyerekem éjszakai sírásaiért. Egyetemre jártam még, de kimerült voltam, szorongó, és jöttek sorban a betegségek. Délutánonként szívrohamszerű akármik jöttek rám, és még akkor sem tudtam aludni, ha Bori csendben volt. Ez terelt engem egy olyan útra, ami a mai napig az életem közepe: a lélektan felé. Először autogén tréninget tanultam. Akkor még ez volt az egyetlen lehetőség a klinikai pszichikumon kívül, aztán sorra nyíltak a kapuk, megjelentek a különböző alternatív pszichológiák. Részt vettem tréningeken, tanfolyamokon, és mindig mindenben ki is képeztem magam, hogy magam is szakemberré váljak a témában.
Ami még érdekes, és ide tartozik, édesapám halála. Egy büntető atyát kell elképzelni, aki imád. Megver, megaláz, de mindezt azért, mert szeret. Valójában csak kétszer, de akkor nem akárhogy, és folyamatosan félelemben tartott. Ha már a kulcscsörgést hallottam, kivert a víz. Ott volt a levegőben, hogy bármikor agyonüt, mert annyira szeret. Ettől lehet jó skizofrénné válni.
Amikor meghalt, ugyanilyen két éves álom-periódus jött, mint Lacinál, csak éppen őt, az apámat legyilkoltam minden éjjel. És ezt csak a szervezet hozza létre, ezt a feldolgozást, minden segítség, könyvek nélkül, pusztán a szervezet, micsoda csoda ez! Két évig átéltem, hogy milyen apagyilkosnak lenni. Igen, megöltem, és teljes joggal.
Nagyon kreatív voltam a feltámasztásban is, és a gyilkosságban is.
Persze apám nevelése nem maradt hatástalan, András után apámhoz hasonló büntetőosztagokat választottam be magamnak, és ebből kellett aztán kimásznom. Csupa elnyomó férfi, aki megmondta, mit és hogyan kell csinálnom, és nekem meg kellett felelnem.
Mindezeknek az őrületeknek ellenére, valahogy meg tudtam őrizni magam. Ha nem is sikerült egy teljes védelmi rendszert kiépítenem, de mégis kaptam valami védelmet állandóan.
Sokszor úgy gondolom, hogy Laci halála, meg más egyéb vezetett oda, hogy a mai napig sok dolgom van az elengedéssel, és a gyásszal a párkapcsolatban. Ez az utóbbi időben felerősödött azzal, hogy fiatal párjaim vannak. Jönnek a fiatalok, és ott tartunk, hogy én ugyanott állok, mint tizenéves koromban, abban a periódusban, amikor meghalt a párom − bár látók szerint most már huszonévesen −, és ezt kellene felnövesztenem a saját koromra. De mintha ez már javulna, minden pszichológiai segítség nélkül, egyszerűen az élet hozza. Most egy olyan fiú a párom, akinek a velem majdnem egyidős édesanyja pár évvel ezelőtt halt meg. Nagyon hamar tudatosítottuk, hogy mindkettőnknek dolga van a gyásszal. Akkor, mikor megismerkedtünk, még naponta panaszolta; „elvesztettem az anyukámat”, és mondta el újra és újra még sokáig, míg lassan-lassan távolodott az érzéstől. Dolgozunk ezen az elengedésen. Ha el kell engednünk egymást, az megtörténhet úgy, hogy ne kelljen belehalnia egyikünknek se, mi több, annak még örülni is lehet, hogy a másik megy és éli az életét.
Én azt próbálom tanítani, ha valakinek van egy nagy traumája, ne vonszolja egy életen át, hanem nézzük már meg, mi volt ebben a jó? Mi volt nekem Laci halálában a jó? Sokak számára már maga a kérdésfeltevés is abszurd, de legalábbis merész. Nekem az volt a jó, hogy tizenévesen megtapasztaltam, hogy valaki meghalhat, és hogy ezt túl lehet élni. Rájöttem, hogy működik egy öngyógyító rendszer magában az emberben. A férfiaktól való elválásaimat mindig nehezen éltem meg, de valahol mindig ott volt bennem, hogy ezt túl lehet élni. Erre jött aztán a spirituális rendszer, a hit, hogy halála nem volt véletlen, valamiért ő el akart menni… és az egész nagy rendszer rendben van, úgy gondolom.
Döbbenetes, hogy évekkel később meghalt annak a barátnőmnek a kisfia, aki velem volt, amikor Laci halálhírét közölték velem. Őt hozzám hasonlóan, rettenetesen megviselte annak idején Laci halála. Amikor a gyereke meghalt, volt bennem egy aggodalom, jaj, csak ne így vigyük tovább ezt a sorsot, jézusom, majd az én gyerekem is meghal! Mert számomra a legszörnyűbb, amit csak el tudok képzelni, a gyerekünk halála. De ez is csillapodott bennem, úgy gondolom, ha az ember már nagyobb összefüggésben gondolkodik, ez is rendben van. De azért kérem a Jóistent, hogy mentsen meg engem ettől az érzéstől!
Azért a halállal kapcsolatban még van dolgom. Az egész folyamat az, ami elborzaszt, az a sötétség, amiben majd teljesen magányosan kell mindenféle borzalmakon átmennünk − már amennyiben ez így történik… Egy barátnőm öngyilkos lett pár éve, és utána egy másik barátnőmmel elkezdtük olvasni a Tibeti halottaskönyvet, de kértem, hagyjuk abba, mert sokkolnak ezek a borzalmak! Ilyen horrort még az életben nem olvastam! Lehet, hogy nagyon fontosak, de köszönöm, jobb nekem abban hinni, hogy vár anyukám, meg az angyalok.
Kicsit még segítségre szorulnék ebben, hogy ne gerjesszem ezeket a félelmeket. Eljutni oda, hogy ne féljen az ember a halálától. Én például, ahogy ismerem magam, vissza akarnék jönni odaátról. Ere az esetre is felkészültem. Kinéztem egy jó kis temetőt, oda temessenek, ha visszajövök, és lemenne a vércukrom, van ott egy kocsma szemben, oda bemennék, felhajtanék egy kupica pálinkát, és rendbe jönnék, folytatnám az életem, mintha mi sem történt volna.
Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010, 2016