Férjét, gyermekeit elveszítő fiatalasszony útja az elfogadásig
Első komoly szerelem mindkettőnk életében. Már középiskolában kezdődött, hol együtt, hol külön voltunk, aztán egyszer csak megkérte a kezem. Én 18 voltam, ő 21 mindössze. Kapott egy katonai behívót, osztott szorzott, rájött, mire hazajönne, bottal üthetné a nyomom. Egyébként én is úgy gondoltam, megyek egyetemre, új élet, új emberek, ki tudja?
De nem így történt, hanem elkezdődött egy nagyon boldog időszak. Nem gondoltunk gyerekre, csak úgy éltünk a jelennek. Aztán jött a baba, és még boldogabbak lettünk.
Egyetem után egy évet dolgoztam, de úgy gondoltuk, az új tanévet már nem kezdem, jöhet a második gyerek. Ő az egyetlen „tervezett” baba. A következő – alig hét hónap múlva – csak úgy jött, így a két fiunk mellé megszületett a kislányunk is.
Ez egy nagyon nehéz időszak volt. Három pici gyerek, a nagyszülők távol, semmi segítség. A férjemnek sok idő kellett ahhoz, hogy a szükségest megteremtse, így én egyedül voltam a gyerekekkel. Olyannyira elfáradtunk, hogy egymásra nem is volt erőnk. Nem arról volt szó, hogy nem szerettük egymást, de mégis, elsősorban szülőtársakká váltunk. A férjem sokszor elaludt a gyerekekkel, annyira kimerült volt. Én erőltettem a fent létet, hogy jusson magamnak is valami, egy kád víz, egy kis olvasás, aztán én is kidőltem.
Így éltünk. Ő különmunkák után járt, én egyre frusztráltabb voltam. Semmi külső kapcsolat, barátok, valami kis esemény, csak a négy fal, és a kicsik. A mai eszemmel fogadtam volna egy gyerekvigyázót, hogy hetente egyszer elmehessünk egy moziba, vagy valahova, de ez fel sem merült. Nem is volt szokás akkoriban.
Ilyen körülmények között történt, hogy a kezdeményezésemre elindultunk egy szombati napon azzal a tervvel, hogy a nagyobb két gyereket letesszük a nagyszülőknél, és a kicsivel – aki még szopott – felmegyünk Pestre egy kiállításra.
Déli órák voltak, esős, borongós nap. Jött egy jobbos kanyar, de mi mentünk tovább, egyenesen neki egy fának. A férjem elaludt, vagy kihagyott egy pillanatra, nem tudhatjuk. Én hátul ültem. Általában mindig néztem az utat, most éppen nem, különben sikítottam volna. Mire felnéztem, már jött a fa, megállíthatatlanul.
Az ütközés nagyon bennem van, de utána semmi emlékem nincs. A kislányom a helyszínen meghalt, ő elől ült a babaülésben. Minket, többieket rohammentőkkel visszavittek Debrecenbe. A nagyobb fiunk gyerekülésben volt hátul, a fejét ütötte meg, újraélesztették, és mély kómában gépekkel életben tartották még egy hónapig. A két éves középső fiam mellettem állt a hátsó ülésen és a hajamat tekergette, ez volt a legkedvesebb elfoglaltsága. Ő is a fejét ütötte meg, szintén kómába került, de neki volt spontán légzése. Nekem két nyakcsigolyám tört el, a medencém hét darabba, és a felső combcsontból letört egy rész. A férjem az első éjjel meghalt a kórházban.
Mindezekről semmit nem tudtam, később is csak foszlányok értek el a tudatomig. Kábítottak, nyugtattak, csak apránként fogtam fel a történteket. Azt mondhatom, ez egy kegyelmi állapot volt.
Amikor magamhoz tértem, az orvos azt mondta, hogy a férjem és a fiaim itt vannak a kórházban. És a lányom? – kérdeztem. Milyen lány? – csodálkozott az orvos. Nem tudott róla, mivel őt be sem szállították a kórházba. De ekkor még alig értettem meg ennek a valódi jelentését.
Jöttek a szüleim, a családtagok, barátok. Nyakmerevítőben, merev tartásban, kiszolgáltatott helyzetben feküdtem, a látogatóknak fölém kellett hajolniuk. A nagynénik néztek le rám, próbálnak vigasztalni, az Isten megsegít, de én akkor még ateista voltam, haragudtam rájuk, elküldtem őket. A sógorommal, férjem öccsével nem voltam túl jó viszonyban. Ő is fölém hajolt, kérdezett, velem maradjon-e? Igen, feleltem, de bármit kérdezett volna, rábólintok. Így kiíratta magát, és onnantól a szüleimen kívül ő is mellettem volt. Az orvosok mondták, hogy fizikálisan rendbe tudnak hozni, de a lelkemmel nem tudnak mit tenni, legyen mellettem mindig valaki. Így aztán váltották egymást. A másik kórházban volt a középső fiam, ezért az anyukám és a sógorom felváltva vagy vele voltak, vagy velem. Anyukám, ha az unokája mellett ült, folyamatosan énekelt neki, beszélt hozzá. Volt egy olyan mozzanat, ami nagy reményeket ébresztett bennünk. A kisfiamról mindenki tudta, hogy „hajazik” és amikor a sógornőm fölé hajolt a hosszú hajával, akkor a fiam kinyúlt érte. Az orvos biztatott: ez a gyerek élni akar.
A szüleim eleve nagyon közel álltak hozzám, de ebben az időszakban a sógorom is közel került. Sokszor fél szavakból értettük egymást, vagy akár a hallgatásainkból. Ő józan férfiassággal – bár maga is szenvedett – erős támaszt tudott nyújtani. A szüleim inkább a szeretetükkel és az ellátásomban segítettek, de lelkileg maguk is bajban voltak.
És még valaki segített. Felbukkant egy nő is, egy anyuka a nagyfiam óvodájából, akiben nagy nyomot hagyott a fiam, és miatta jött be. Én nem ismertem, talán csak egyszer láttam mindössze. Orvosnő volt, és akkoriban az ezotéria érdekelte, amiből aztán rátalált az antropozófiára. Megindult a szellemi felé, és rám is nagy hatást gyakorolt. Minden nap megjelent a déli órákban, és ott töltött egy-másfél órát. Már akkor is azt éreztem, de utólag főleg, hogy neki legalább akkora szüksége volt az együttlétre, a beszélgetéseinkre, mint nekem. Hozzá semmi nem kötött, ezért nagyon objektívek voltak a beszélgetéseink. Ezt is egy jelentős mozzanatnak tartom a lelki felépülésemben. Ott volt az anyukám, aki szeretett, ott volt a sógorom, aki bár érzelmileg nagyon érintett volt, a lélekjelenléte által mégis sokat tudott segíteni, és végül volt ez a nő, akit az égiek küldtek. Egyszer csak megjelent, és a beszélgetéseink által szép lassan megváltoztatta a világnézetemet.
Ők voltak a legjelentősebb személyek, de barátok is jöttek, mindig volt nálam valaki, nagyon sokan látogattak, mondhatni élénk társasági élet zajlott körülöttem. Folyamatos infúzióval, mozdulatlanul feküdtem, körülöttem látogatókkal. Bár nem zuhantam a teljes kétségbeesésbe, de azért voltak olyan gondolataim, hogy összegyűjtöm a tablettákat és beveszem. De az egész tragédia soha nem szakadt teljes súlyával rám, mivel lassan szivárogtak az információk hozzám. A férjemről tudtam, hogy meghalt, másnap megmondták, de akkor még nagyon leszedált voltam, nem fogtam fel teljesen, és a továbbiakról is úgy értesültem, hogy tele voltam nyugtatókkal. Mondjuk azt, hogy homeopátiás módon kaptam az információkat. Tudtam beszélni is a történtekről, de nem nagy kétségbeeséssel, hanem a nyugtatók hatása alatt. Hozzátartozik az is, hogy magam is rossz állapotban voltam, az is lekötött.
Ez a nő – Editnek hívták – sokat beszélt arról, hogy mennyire szenved a nagyfiam, akit mesterségesen tartanak életben, és minél tovább ide kötik, annál rosszabb neki. Azt állította, nekem kell elengednem őt. Ez hosszú folyamat volt, hetekig beszélgettünk erről. Közben fokozatosan csökkentették a nyugtatókat, tisztult a gondolkodásom is. Végül eljutottam oda, hogy el tudom őt engedni. És akkor ő elment. Éjszaka különös dolog történt. Minden este, a nyugtatókon túl iszonyatos erősségű, morfin alapú altatót kaptam injekcióban. Az alvásaim tehát olyanok voltak, mint egy időtlen zuhanás a semmibe. Este szinte beleájultam az álomtalan mély alvásba, majd reggel felébredtem. Kivéve azon az éjszakán, amikor elment a nagyfiam. Felriadtam ebből a mélységből az éjszaka közepén. Csend volt, sötétség, és láttam valamit, egy megmagyarázhatatlan dolgot – nagyon nehéz elmondanom – valamiféle nagy fényjelenséget. Nem tudtam mi az, de erős élmény volt, nagyon határozott. Csak néztem, és fogalmam sem volt, mit látok. Ma úgy gondolom, angyal volt. Másnap megmondták, hogy akkor halt meg a fiam.
Minden nagyon lassan, fokozatosan történt, az is, ahogyan megtudtam, hogy elveszítettem a családomat, és az is, ahogyan lassan megváltozott a világnézetem. Legelőször a férjem halálát tudtam meg, aztán egy-két napon belül a lányomét is, bár nem igazán fogtam fel, de mint információ lassan bejutott, hogy a férjem, a kislányom, majd a nagyfiam meghalt… tudtam, de egy nagy-nagy kegyelmi állapotban közölték velem, mert mindig csak annyit kaptam, amennyit be tudtam fogadni. Közben fokozatosan átalakult a világnézetem is, így mire a fiam meghalt, már úgy gondoltam, ő most van valahol, hogy a halállal nem a semmi jön… ezek fontos lépések voltak.
Egyértelműen úgy tűnik, mintha egy team körém lett volna rendelve. Edit utána nem is volt jelen többé az életemben. A sógorom is még egy-két évig, azóta ritkán látom. Ez egy csomópont az életemben, amikor olyan emberek érkeztek hozzám, akik arra voltak hivatottak, hogy akkor, ott, engem segítsenek. Az a legérdekesebb, hogy nem hittem ilyesmiben, ilyenek egyszerűen nincsenek… és van, megtapasztaltam. Például, amikor közölték velem, hogy meghalt a fiam, bár mély szomorúsággal, de megnyugvással tudtam fogadni, hisz én akkor már „tudtam”. Lehetne a morfiumnak tulajdonítani, de sem előtte, sem utána soha nem ébredtem fel, csakis akkor, amikor meghalt a kisfiam. Utólag azt mondom, hogy elköszönt tőlem… igen, egyértelműen, eljött elköszönni.
Akkor még a traumatológián voltam, túl néhány nagy műtéten, de mire a temetése történt, átvittek a rehabilitációs osztályra. Naponta öt percet járókereteztem, próbáltam visszakapaszkodni az életbe. Edit nem ment a temetésre, hanem mellettem volt. A lányomat és a férjemet eltemették rövid időn belül, ara nem is emlékszem, tudtam, de nem emlékszem, akkor még sok nyugtatót kaptam. A kisfiam temetése már más volt. Ádventi kert volt előtte az óvodában, és Edit elhozta a fiam almáját a gyertyával. Égett a láng az éjjeliszekrényemen és mi csendben néztük, alig váltottunk néhány szót.
Jöttek hozzám pszichológusok, nagyon objektívek, nagyon kívülállók, nagyon sztereotip látásmóddal. Mondták, hogy biztosan elfojtom a fájdalmamat. De hát azt gondoltam, ők kicsik, nagyon kicsik ehhez. Én rengeteget beszélgettem, és sokkal többet jelentett nekem például Edit, mint ők, akik a munkájukat végzik. Mit beszéljek én velük? Nem is jöttek többet, mert azt érezték, nem tudnak támogatni. Azt gondolom, hogy lehet, hogy tudott volna szakember is segíteni, de ha képben akarom kifejezni magam, akkor azt mondhatom, én a strarttól már száz méterre voltam, ők meg az elején, és nem tudnak felzárkózni oda, ahol én a sok beszélgetés eredményeképpen már tartottam.
Közben elkezdtek emberek dolgozni a háttérben, egy pszichológusnő, és a férje, aki gyerekosztályt vezetett abban a kórházban, ahol én feküdtem, valamint a kisfiam kórházából az intenzív osztály orvosai. Összedolgoztak, hogy anya és gyermeke együtt lehessen, közös ellátásban részesüljön. Ez akkoriban még egyedülálló dolog volt.
Hat-hét héttel a baleset után kaptunk egy kórtermet. Eljött a fiam orvosa, elmondta, hogy nem tudni, mi lesz a kisfiammal, lehet, hogy nem fog tudni biciklizni, nem lesz fizikus, talán mozogni, beszélni sem fog tudni. Mindezt nagyon emberségesen, hozzátéve, hogy persze vannak csodák… A fiam ma egy kamasz srác, jár, beszél, megtanult bicajozni és egy időben atomfizikus akart lenni.
De akkor ezt nem lehetett még tudni. Őrült nagy trauma volt, találkozni a gyerekemmel. Le volt soványodva, szondával táplálták, rettenetesen nézett ki. Én akkor nagyon kiborultam. Hisztiztem, szó szerint hisztiztem, hogy nem jó az ágy, amit kaptam, minden bajom volt.
Anyám is kiborult miattam, ő a szavak szintjén értette, a sógorom meg pontosan tudta, hogy nem az ágy a lényeg, hanem nehéz szembesülnöm a gyerekem állapotával.
Ez karácsony előtt történt, és február közepéig ott voltunk együtt a kórházban. A fiam nem volt éber. Lassan jött ki, de nem is lehetett tudni, hogy jön-e valóban. Olyan „mintha” dolgok történtek, mintha nézne, mintha értene… Nagyon apránként egészen addig elment, hogy egyszer például levette magáról a pelenkát.
Ott éltünk együtt, a fiam épülgetett épülgetett, én járókereteztem. Jöttek továbbra is a barátok, szüleim, a sógorom már kevesebbet. Egyszer a barátaim kiloptak engem egy születésnapi vacsorára. Felöltöztem szépen, és járókerettel kisántikáltam. Volt egy ápolónő, akivel sokat beszélgettünk, őrá hagytam a kisfiam, biztonságban tudtam.
A gyerek rehabilitációról jöttek a fiamhoz, foglalkoztak vele. Állandóan videózták, kísérték a felépülését. Valóságos csoda volt, ahogy jött kifelé. Fél évvel a baleset után – már az otthonunkban – elkezdett járni, bár nagyon bizonytalanul. Előtte csak négykézláb mászott, meg a műanyag kismotorjával közlekedett, de aztán elindult. Sok erőt adott nekem, hogy ott van ő.
Az új életkezdésünk testi-lelki értelemben egyaránt egy lassú folyamat volt, olyasmi, ahogyan a gyerekem jött ki a kómából. Amikor hazakerültem, lépésről lépésre oly módon változott meg az életem, mintha új életet kezdtem volna. Még otthon is nyakmerevítőben voltam, és mankóval jártam. Anyukámat kiírták táppénzre, ő folyamatosan velem volt, apukám meg hétvégeken. Nagyon nagy áldozat volt tőlük, hálás vagyok nekik. Járt hozzám gyógytornász, segített felépülni. Súlyos volt a sérülésem, többnyire azonnali halál egy ilyen nyakcsigolya törés, vagy teljes lebénulás, de nekem szerencsémre nem mozdult el, így szépen összeforrt. (A csípőm lassabban gyógyult, három évig mankóval jártam, akkor csípőprotézist kaptam. Összerakták nagy vasakkal, mint egy puzzle-t.) Annyira új helyzet volt, egy teljesen más világ, hogy a múlt életem valósággal egy másik élet volt. Abból az új életemből nem hiányoztak kínzóan a többiek, hiszen ha csak a külsőségeket nézem, én egy nyomorék, mankóval járó nő voltam, nem is bírtam volna el két másik gyereket. Ők a régi életemhez tartoztak, és a szívemben éltek, mint emlék. Egy idő után már saját nyomorékságomra is ezzel a tudatossággal tekintettem, hogy ép elmével túléljem, hogy tönkrement a nyakcsigolyám, és a csípőm. Nem sírtam, keseregtem a megrokkanásom miatt, bár azért lett egyfajta komplexusom. Korlátozottságot éltem meg, és bizonytalanságot, hogy most akkor hogy lesz, kinek kellek, mi lesz velem?
Közben a családot inkább vigasztalni kellett, bár nagyon erősen számíthattam rájuk, és számíthatok a mai napig. Rajtuk kívül ott voltak a barátok, akik úgy voltak mellettem, hogy meg tudtak nevettetni, és fokozatosan bekerültem egy normál, hétköznapi létbe.
Értek más hatások is, főleg később, amikor már ismét kimentem „az életbe”. A régebbi ismerősök, ha összetalálkoztam velük, vagy közhelyeket kezdtek el mondani, vagy dicsérni, hogy milyen erős vagyok és egy idő után már kezdtem magam ufónak érezni. A barátokon kívül mindenki más mintha fényévekre lenne tőlem. Nem tudtam kapcsolódni. Néha éreztem, én tudnék, de hozzám nem tudnak viszonyulni az emberek, nem tudtak velem mit kezdeni. Ez egy másság volt, egy stigma, túl azon, hogy fizikailag is más voltam, a történetem is elkülönített, ezért kicsit elmagányosodtam, a barátokon kívül nem volt senki. Akkor, amikor ezt nap, mint nap tapasztaltam, egy kéreg kezdett rám rakódni. Volt egy belső magom, belső világom, de kívül egy páncél volt. Levettem a jegygyűrűt, a nevemről a bemutatkozásoknál elvettem a férjem nevét, hogy ne kelljen kérdésekre válaszolnom, és állandó megütközést kelteni. Mondok egy példát. Egy csoportban, amikor minden lényegeset el kellett mondani az életünkből, akkor egy nő zokogó görcsöt kapott, egy másik közhelyeket kezdett mondani. És akkor, sok évvel a baleset után én már nem tudtam a síró emberrel mit kezdeni, én vigasztaljam, vagy mit tegyek? Egy idegen nő, és itt zokog nekem, furcsa helyzet. Persze érthető is ez.
Napi történet, épp tegnap halt meg egy velem egyidős közös barátnőnk, tegnapelőtt hajnalban pedig megszületett a fiam kis unokatestvére, de hát ez az élet. Én nem kezdek zokogni, ha meghallom, hogy egy vadidegen ember meghal. El tudok érzékenyülni, van bennem együttérzés, de a halál számomra nem olyan rettenetes, hogy azonnal sírnom kelljen.
Ha én nem vagyok az autóban, és úgy szakad rám a rettenetes hír, akkor nem tudom, hogy lett volna, de így a testi felépülésemmel fokról fokra megtörtént a lelki is. A szüleim még ma sincsenek jól, és az anyósom is gyakrabban látogatja a fia sírját, mint az élő unokáját. Nekik még most is nehéz.
Sokat nézegettük a képeket és kezdettől olyan melegségérzet volt bennem. A fiamnak rengeteget kellett mesélnem, és a vele való foglalkozásban eleinte egy pszichológus is segített. Őrá figyelve, a képeket nézegetve nagyon szép dolgokról beszélgettünk, de ezt így is éreztem, és a mai napig így vagyok ezzel. Szeretek beszélni róluk, és szeretem nézegetni a képeket. Magamnak is feltettem a kérdést, ez hidegség lenne? De épp ellenkezőleg, kifejezetten melegséget érzek. Inkább az a kérdés: Miért kellene sírnom? Magam miatt? Mert ők jó helyen vannak. Sírnom azért kellene, mert tőlem elvették őket, de menet közben fokozatosan tudtam úgy érezni, hogy nem elvették, hanem kaptam őket ajándékba és velem lehettek, amíg el nem mentek. Úgy gondolom, ha valaki nem tud kijutni a gyászából, önmagát sajnálja, ami rendben is van egy darabig, de el kell végül jutnia az elengedésig, elfogadásig. Akár hívő, akár nem, az egyértelmű, hogy annak, aki elment, annak nem rossz, őt nem kell sajnálni, és akkor kinek rossz? Persze nem könnyű eljutni a megbékélésig, de lehetséges. Én még abban is hiszek, hogy aki hosszú ideig van nagyon mélyen benne a gyászban, az magához láncolja azt a lelket, és ez önzés. Az önzésből fakadhat aztán az irigység is, másoknak van férje, családja, én elveszítettem, milyen igazságtalanság ez. Nem, én nem érzek így, sikerült megbékélnem a sorsommal.
Huszonhét éves voltam, amikor a baleset történt. Másfél év után, tavasszal mozdult meg bennem valami kis vágy, hogy lépjek a világ felé. Addig is jártak hozzánk barátok, ismerősök, de innentől magam is mozdulni akartam. Az egyetemen találkoztam a waldorf pedagógiával, és onnantól ez borzasztóan érdekelt, de jöttek a gyerekek, le voltam kötve teljesen, és egyre távolabbinak tűnt, hogy valaha is foglalkozhatok ezzel. Bár nagyon szerettem a családomat, de mélyen volt egy olyan érzésem, hogy nem a saját életemet élem. Persze tudtam, hogy majd felnőnek a gyerekek, de az nagyon messzinek tűnt. Azt éreztem, nem tudom azt csinálni, amit szeretnék, és egyre távolabb vagyok a vágyaimtól. Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy elmenjek ekkora család mellől, akár órákra csak. A baleset után másfél évvel lezárult egy korszak. Új emberekkel ismerkedtem meg, új lehetőségeket pillantottam meg, és feljöttem Pestre waldorf képzésre. Hétvégenként volt, akkor még mankót használtam, úgy jártam fel. Később kaptam egy lehetőséget egy Pest közeli waldorf iskolában, és a fiammal felköltöztünk, magunk mögött hagyva teljesen a múltunkat.
Felépítettük az új életünket egy új városban. Tudok örülni az életnek, bár néha nagy tehernek éreztem, a talpra állással, felépülésünkkel, a fiam folyamatos fejlesztésével, a waldorf osztálytanítósággal, ami nagyon szép feladat, de végtelenül megterhelő, olyan, mint egy szerzetesi élet. Most már nem is vállalom többé, festeni akarok, meg kapcsolatokat akarok, kicsit magammal lenni.
Itt a lakásban jelen van a teljes családom is, a férjem a bútorokban, amit ő készített – ügyes kezű volt nagyon -, és a kitett fényképeken, a gyerekekkel együtt. Én szeretem ezt a jelenétet, szeretek rájuk nézni, rájuk gondolni. Néha elmegyek a temetőbe is, akkor kiszakadok a hétköznapokból, lehetőségem van csak velük lenni. Ilyenkor nagyon erős szeretetet érzek, kétirányút: én is feléjük, de érzem az ő felém áramló szeretetüket is.
Nekem három gyermekem van, nem egy. A fiam is úgy gondolja, neki van két testvére, csak ők az égben. Meghalt a papagájunk, róla is úgy gondolkodunk, most már ő is velük van.
Elveszített családtagjaink vigyáznak ránk, ezt érezzük, bár nem tudok konkrét történeteket mesélni, mégis erős ez a bizonyosságunk.
Lassan felismeri az ember az összefüggéseket, az értelmét a dolgoknak. Ha összerakom a kis elemeket, azt is világosan látom, nekünk valamiért ketten kellett maradnunk a fiammal. Ő volt a leganyásabb gyerekem, olyan szinten volt rám cuppanva, hogy valósággal elmarta a többieket, ha az ölemben ültek. Mindegyik „hajazott”, de ő mindig erőszakosan kikövetelte a helyét, hát az sem véletlen, hogy a balesetkor a testvérei gyerekülésben ültek, míg ő mellettem állt és babrálgatta a hajamat. Ketten maradtunk, és nagyon egyértelmű számomra, hogy nekünk dolgunk van egymással. A többiek jöttek, ránk mosolyogtak és elmentek, nekünk meg feladatunk van. Egyénileg is, meg egymással. Ez még egy külön súlyt is tett erre a dologra, nagyon szép ez, hogy mi így együtt vagyunk. Sokáig nem is férkőzhetett be ebbe a kettősbe más, ez így volt teljes. Most már oldódik ez, kezd hely támadni a lelkemben, kezdek nyitottabbá válni, és még az is lehet, hogy lassan helyet kaphat a szívemben egy társ is.
Singer Magdolna interjúja
Részlet a Vigasztalódás a gyászban című könyvemből. Jaffa Kiadó Budapest 2010