Nem tudom, igaz-e ez a szöveg, hogy örülni csak az tud, aki túlélte élete legnehezebb szakaszát, azért én nem vagyok kifejezetten a szenvedés híve, ha nem muszáj, ne akarjunk minden áron nehéz időszakot, csak hogy örülhessünk. Különben is lehet örülni bármikor, bárminek, méghozzá “igazán”. (Másfelől persze én írtam a Veszteségek ajándéka című könyvet is, de ott arról van szó, ha már nem tudjuk elkerülni a veszteségeket, akkor vegyük észre a hozadékát.)
Amiért ezt a képet választottam, az az, hogy holnap kezdődik kedvenc tréningem, a Válás és újjászületés szeminárium, és hát nagyon bízom abban, hogy a mostani csoport résztvevői a végére, ha nem is járják végig az egész gyászfolyamatot, ami egy elszakadással jár, de azért sokkal felszabadultabbak lesznek.
Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz ez a csoport, ugyanis ilyen még soha nem volt, éppen fele-fel arányban vannak benne a férfiak és a nők. Máskor többnyire egyetlen férfi árválkodik a csoportban, őt is úgy kell bevonszolni erővel, vagy beimádkozni. Azért túlzok, egyszer-egyszer teljesen magától jelentkezett egy-egy férfi, meg is becsültük nagyon, szerettük, tiszteltük a bátorságáért. Vajon milyen egy ilyen csoport, ahol az arányok ilyen kiegyenlítettek? Nagyon kíváncsi vagyok, bár ezt már írtam, de akkor is.
A múlt év őszén végzett csoport levelezőlistáján én is rajta vagyok. Pár napja ezt írta az egyik fiatal nő a társainak: