Egy magára maradt feleség fejlődési útja
Ennek így kellett történnie, ma már így látom. Fáj, hogy meghalt János, most is fáj, de már elfogadom, és megtaláltam benne az értelmet is. Először lázadtam ellene, tele voltam haraggal és gyanakvással, mindenkiben ellenséget láttam. Maga a világ volt ellenséges hely számomra, milyen hely az, ahol ez megtörténhet? Aztán lassan megváltoztam, egy egészen új ember lettem. Három évvel a halála után már rálátásom van a dolgokra, és mindent másképpen értelmezek.
A házasságunkban voltak hullámvölgyek, még az is megfordult a fejünkben néha, hogy elválunk. Iszonyatosan szerettük egymást, és nem tudtuk feldolgozni ezt a hatalmas szeretetet.
Túlizzott, túlhevült nálunk minden, és az ilyennek robbanás a következménye. Ezek a robbanások teljesen törtvényszerűek voltak, olyan kisülés-félék. Egy-egy pillanatban úgy éreztük, ez a túlszeretés túl sok, ez a kapcsolat túl nagy teher, túl sok munka. Sokat teszünk bele, és nagyok az elvárásaink is. Persze előbb utóbb minden nézeteltérés rendeződött, mert ha valakik ennyire szeretik egymást, nem tudnak meglenni egymás nélkül.
Én úgy éreztem néha, egy meg nem értett nő vagyok. Most, hogy rálátásom van a kapcsolatunkra, egyúttal látom mások házasságát is, csodálkozom, hogy lehet, hogy így éreztem? Ő akkora lélekkel, szívvel megáldott ember volt, még hozzá hasonlót sem láttam. Áradt belőle a szeretet, irántunk, a családja iránt, és minden ember iránt. Ezt mindenki megtapasztalta, aki a közelébe került, vagy aki csak pár percre is megfordult az otthonunkban. Fiatal lányként azért szerettem meg, mert láttam, hogy nem tud úgy elmenni egy ember mellett, hogy ne segítsen. Annyira szociális ember volt, és ez fontos volt számomra, a vagyon soha nem érdekelt. Ő mindenét szétosztotta, pedig akkor kevés volt neki. Az az ember, akit benne megismertem, pont az volt, akire vágytam. Kilenc hónapig csak lelki jó barátom volt, mindkettőnknek volt ugyan párja, mégis mindent egymással beszéltünk meg, annyira megértettük egymást, szinte beleláttunk egymás lelkébe. Mi úgy jöttünk össze, hogy a lelkeink találkoztak, és mondtuk, ezt egyesíteni kell!
A harmadik gyerekünk, Emma születése után tudtunk megállj parancsolni magunkat, már nem a túlszeretés volt, hanem egy békésebb, egyensúlyosabb érzelmi állapot. A két nagyobb túl hamar született, éretlenek voltunk a gyereknevelésre. Nem is jöttünk bele, vitáink voltak, én így gondolom, ő úgy… Emma érkezésekor már beértünk, azonosak voltak a céljaink, gondolkodásunk, kiteljesedett a szerelmünk, és végre felhőtlenül át tudtuk élni az egymáshoz való erős kötődésünket.
János halálával lezárult a házasságunk, én így fogalmazom ezt meg: lezárult a házasságunk. Nem akárhogyan, gyönyörűen, mint egy romantikus regényben, ahol azon töri a fejét az író, hogy hogyan hasson az emberek érzelmeire, hogyan legyen sokkal drámaibb a váratlan befejezés, mint az amúgy is lenne. A 40. születésnapomon kibérelte a helyi éttermet és csinált egy nagy összejövetelt. Nagyon gondosan megszervezte. Tudta, hogy szeretek táncolni, és erre építette fel az ünneplésemet. Régen diszkós volt, és ebből az alkalomból visszavásárolt minden régi lemezt, felszerelést, hogy én jól érezzem magam. Meghívta az össze barátunkat. Tartott egy húsz perces beszédet, amelyben elmondta, hogy van az életében egy személy, akinek nagyon nagy hálával tartozik. Mélyen szereti azt az embert, aki miatt itt vagyunk, és hálás a sorsnak, hogy megtalálta, hogy jóban-rosszban mellette volt. Köszöni az elmúlt éveket, azt, hogy ilyen felesége van, köszöni a türelmét, és így tovább, mélyről jövően, őszinte hittel.
Mondhatni ez a búcsúbeszéde volt. Hat nap múlva az utolsó éjjelünkön magához húzott, bocsánatot kért az összes ellenem elkövetett vétségéért, és elmondta, hogy nagyon-nagyon szeret. Megköszönte a három gyereket, akiknél nagyobb ajándékot nem is adhattam volna számára…
Másnap összeesett a focipályán és meghalt.
Egyébként sokszor elbúcsúzott, tudta, hogy el fog menni, készült erre. Úgy gondolom, a harmadik gyereket is azért erőltette, mert tudta, hogy elmegy, és nem hagyhat itt engem a teljes kétségbeesésben. Ez a kicsi lány volt ugyanis az, aki átsegített ezen a szörnyűségen, mert egy másfél éves gyereknek nem mondhatod, hogy bocsánat, félreteszlek, és ha végeztem a gyászommal, majd leveszlek a polcról. Ő tele volt életörömmel, kirobbanó energiákkal, ezt nem lehetett gyászba fullasztani.
János amennyit csak tudott, igyekezett a kislányunkkal lenni az alatt a rövid másfél év alatt, amennyi nekik egymással adatott. De bármilyen kicsi volt Emma, még ma is emlékszik az édesapjára, álmában beszél hozzá, és még most is erős kapcsolat van közöttük. Tudja, hogy van apukája, de ott fönn, és vigyáz rá. Azt is tudta, mi fog történni, mert nagyon jók a megérzései. Ő egy szeretet bomba, az a benyomásom róla, hogy azért született a Földre, hogy segítsen az embereknek, mondhatni ő János alteregója.
Én nem akartam harmadik gyereket. A két nagy már kamaszkorú volt, kezdett könnyebb lenni velük az élet, nem vágytam egy újabb lekötöttségre. Két évig nagy nyomás volt rajtam, az egész család unszolt egy kistesóért, és én próbáltam ellenállni. Amikor egyszer beadtam a derekamat, éppen külföldön voltunk, üzleti ügyben. Hazafelé János azt mondta, tulajdonképpen most, hogy kimondtam az igent, talán nem is kell baba, valóban, már nagyok a gyerekek, látja, mit vállalnék, nagyon köszöni, hogy megtenném érte, és ez elég is neki. De akkor már Emma a miénk volt, ezen a kiránduláson megfogant.
Emma kellett Jánosnak, ő volt számára a megnyugvás, hogy elmehet. Itt kellett hagynia bennünket, mert már megtette a dolgát, és az ilyen léleknek dolga van a világban. De mintha azt mondta volna: Legyetek nyugodtak, mert itt hagyom nektek Emmát, és így nem lesz annyira nehéz. Igaza volt, Emma összefogja az egész családot, és éltető energiákkal tölt fel bennünket.
Amint megszületett Emma, János teljesen megváltozott, annak ellenére, hogy őrületes stresszben élt. Tisztában volt azzal, hogy rövid az élete, és meg akart mindent valósítani, amit eltervezett. Ezer fokon égett. Nem akart úgy elmenni, hogy bármilyen terhet hagyjon ránk. Ez nagy nyomás volt neki, mindig törni az agyát, hogy jól menjenek a dolgok, és bebiztosítsa mindhárom gyerek jövőjét. Ennek a rettenetes igyekezetnek alá kellett rendelni magunkat. Ember feletti, amit megvalósított az együttélésünk 19 éve alatt! És ezt csak miattunk, nem magáért, miattunk! De tudod, mint feleség lázadtam, úgy éreztem, nem foglakozik velem eleget, többre vágytam, elégedetlenkedtem. Most meg azt kérdezem, hogy tudott ő egyáltalán elviselni? Látom magam már kívülről, nem vagyok egyszerű eset. Nehéz lehetett tolerálni az én állandó tökéletességre való törekvésemet, a gyerekek állandó dresszírozását, a rendmániámat, az ötleteimet… Kitaláltam például reggel, hogy legyen karácsonyi díszítés, de azonnal, még ma, és ő megcsinálta, csak hogy ne szomorkodjon az asszony. Tehát megtette, de akkor én nem vettem ezt észre, sőt, azt hittem, mennyire alá vagyok rendelve. Mindig voltak vágyaim, elképzeléseim, amit nem mondtam, de ő tudta, még azt is, hogy mit álmodok, és folyamatosan igyekezett nekem teljesíteni, megfelelni az elvárásaimnak.
Amikor egyedül maradtam, bekerültem a mókuskerékbe. Úgy éreztem, leszakadt az ég, de nem omolhat össze, amit ő felépített. Neki akartam megfelelni, hogy büszke, elégedett legyen, hogy örüljön. Éjszakákon át gondolkodtam, kézbe vettem a vállalkozásokat, belekerültem az ő helyzetébe, és láttam, mit viselt ő, miben volt, mitől volt néha feszült, és elcsodálkoztam: csak ennyi csapódott vissza ránk? Hogy néha ideges volt az én azonnali kéréseimtől? Én üvölteni tudtam volna, törni, zúzni, ő meg na még ezt is teljesítem neki, na még azt is. Mosolyogva, vidáman tűrte, soha nem panaszkodott, miközben rendesen túl volt terhelve. Nem tudom jóvátenni már, és ez fáj. De örökre hálás leszek neki, hogy megőrizte a szeretetét irántam. Panaszkodtam, és mindenki engem sajnált, közben nem engem kellett volna, hanem őt. Érdekes ez, amikor benne vagyunk a történetben, túl közel van minden, nem látunk, el kell távolítani, hogy teljes összefüggéseiben megérthessük.
De nem ment ez egyik napról a másikra. Először be voltam falazva az önsajnálatomba és a gyanakvásba. Aztán, amikor a legmélyebben voltam, elmentem egy „Esszencia” kurzusra. Itt kezdődött az a hatalmas változás, intenzív személyiségfejlődés, amin keresztül mentem.
A kurzust egy Menis Yousry nevű, Angliában élő, egyiptomi származású pszichoterapeuta tartotta. A három napban benne volt minden, én ott annyit sírtam, de annyit! Itt nem lehetett mellébeszélni, szépíteni, önámítani, hazudni magunknak. Végül megértettem mindent, a szüleimmel való kapcsolatomat, a felnőtt koromat, a házasságomat… mindenre magyarázatot kaptam. Megrázó volt, felemelő, katartikus.
A csoport résztvevőivel azóta havonta egyszer összeülünk, gyertyát gyújtunk, teázunk, és elmondjuk, mi van bennünk, de természetesen mélyebben, mint ahogyan a hétköznapok rohanásában ez lehetséges az emberi találkozásokban.
Ettől a kurzustól kezdődött az átalakulásom. Van egy fiú, János kollégája volt, aki több nagyobb hullámvölgyön is átsegített. Felhívott, mint aki megérezte, hogy segítségre van szükségem. Először adott egy könyvet, ami sokat jelentett. Akkor még lázadtam, miért pont velem, miért pont én, mindenki rossz volt, minden sötét volt. Ez egy kicsit elmozdított a holtpontról, de hamar visszasüppedtem az önsajnálatba. Másodszor ezt az „Esszencia” tréninget javasolta. Utólag kérdeztem is tőle: Mondd, van valami kapcsolat János és közted? Honnan tudod, hogy mikor mire van szükségem?
A kurzus egyik tagjával összebarátkoztam, ő hívott meg egy MLM hálózatba. Fogyasztottam a termékeket már régóta, tudtam, hogy jók, hát elmentem. Ez is egy fontos állomása az életemnek, mivel azt a változást, ami elindult bennem, ez a közösség is ösztönzi. Itt mindenki megtalálja, amire szüksége van. Van, akinek pénzre van szüksége, van, akinek szabadidőre. Nekem nincsenek anyagi gondjaim, hála Jánosnak, aki megteremtett mindent, én az afrikai gyerekek támogatása miatt léptem be. Azt nem mindenki tudja az MLM-ről, hogy milyen személyiségfejlesztő lehetőség is mindezeken felül. A tréningek természetesen az üzletépítés céljából történnek, de számomra a személyiségre pozitívan ható értékeknek van igazi jelentősége.
Fontos előrelépések vannak az életemben. Az angol nyelvtudásom mellé most elkezdtem olaszul tanulni, és negyedévente egy hetet el is utazom Olaszországba. Itt mást sem csinálok, mint elmegyek az iskolába, sportolok, és gondolkodom. Egyedül vagyok, kiszakadva a hétköznapokból, van módom magamba nézni. Így jutottam el fokról fokra, hogy egyre több mindent megértettem. Lassan kibontakozott a teljes valóság, mi miért történt, minek mi volt az értelme. Kaptam húsz évre egy társat, akit nem veszítettem el, és nem is fogom soha. Benne él a gyerekeinkben, és bennem. Olyan szinten itt van velünk, hogy például bizonyos vagyok afelől, hogy soha nem fogja engedni, hogy rossz döntést hozzak. Ami megfordul a fejemben, tudom, hogy jó, nincsenek kétségeim, meglépem. Bizalmam van az életben. A húsz év alatt János belénk ivódott, csak a teste ment el, bennük tovább él.
Ez nem jelenti azt, ha úgy érzem, szeretnék egy társat magamnak, akkor a Jánossal való szoros kapcsolat akadályozna. Nem, ez már nem házastársi kapcsolat, ismét barátok lettünk, mint a kapcsolatunk kezdetén. Akkor sem volt érintés, egy kézfogás, egy csók, de nagyon erős kötelék volt. Ez most is így van. Rajta kívül egyébként van néhány barátom, akikkel hasonlóan szoros összeköttetésben vagyunk, ha szól a telefonunk, tudjuk, ki az, annyira érezzük egymást.
Voltak próbálkozásaim a társtalálást illetően, de valódi mély szeretetre vágyom, és ezt nem találtam meg. Az is motivált, hogy úgy gondoltam, Emmának is szüksége lenne egy apára, hiszen minden erre járó férfit megkért, beleértve a postást és a kertészt, legyen az apukája. Aztán rájöttem, úgysem lehetséges apát találnom számára, és inkább türelmesen várok arra, hogy valakivel kölcsönösen megérintsük egymás szívét.
Addig volt rettenetes, amíg nem láttam át, hogy mi miért történt. Úristen, itt vagyok özvegyasszonyként három gyerekkel, a nyakamba szakadt vállalkozással, mi lesz velünk? Hatalmas volt az a lelki teher, hogy egyedül kell nekem mindent megoldani! Hogy fogom ezt bírni? Elveszett voltam, azt hittem, nincs erőm, hogy az erőm generátora János, ő a Sámson, nélküle nincs semmim. Aztán láttam, hogy de van. A házasságunk alatt szépen ragadt rám minden, nem nulláról indultam, ő mindig annyi információt adott, amennyire szükségem volt.
A sok kis infót összeraktam, ahogy lassan visszajöttek a képek. Először túl akartam teljesíteni a jövőtől való aggodalmam miatt, de aztán kialakult az egyensúly. Azt gondolom, most elégedetten mosolyog odafönt, ha nézi a ténykedésemet.
Sokat köszönhetek a sógornőmnek is, ő már ezt végigcsinálta, neki is meghalt a férje. Az első időszakban olyan voltam, mint aki kómában van, és csak mentem, csináltam, amit ő mondott. Mint egy gép. Annyira szerencsém van azokkal az emberekkel, akik körbevesznek, a családom, a munkatársaim… rengeteg segítséget kaptam, és kapok is folyamatosan. A vállalkozásainkban is csupa olyan ember dolgozik, akik becsületesen, szívvel-lélekkel végzik a munkájukat, sajátjukként kezelik azt. Mindenkinek fontos, amit csinál, szereti, jól érzi magát a helyén. Nyugodtan alszom, mert olyan emberek vesznek körül, akik becsületesek, megbízhatóak. János is úgy építette fel a vállalkozást, hogy önjáróak legyenek, ő is becsületes embereket vonzott be. Így azért könnyebb volt átvennem a vállalkozásainkat. Először persze magam akartam sok mindent, ezt is meg kellett tanulnom, hogy bízzam bennük, és fogadjam el azt is, ha kicsit másmilyenek az elképzeléseik, mint az enyém. Megtanultam, hogy mindenki önálló ember, másképp látja a dolgokat, de ez rendben van.
Néha azért így is elcsúszásban vagyok, mert túlvállalom magam, de azért sportolni elmegyek hetente háromszor-négyszer, mert az fontos nekem, és igyekszem a gyerekekkel is eleget lenni. Eleinte bűntudatom volt velük szemben, hiszen előtte az volt a dolgom, hogy hoztam, vittem őket, etettem, foglalkoztattam, fektettem. Ezt természetesen nem lehetett tovább fenntartani. Eleinte főztem ugyanúgy, ami sokszor éppen nem kellett nekik, ezért most inkább rendelnek egy egytálételt, és nem megy pocsékba semmi. Persze azért nem kell nélkülözniük az anyai főztöt sem teljesen, csak nem ragaszkodom ahhoz, hogy minden nap én tegyek meleg ételt eléjük. Sokáig azt éreztem, elhanyagolom a gyerekeimet, de mostanra már úgy gondolom, önállósodnak, tanulnak, és ez egy jó együttműködés inkább. A kicsiért igyekszem én menni az óvodába, de néha nem érek haza négyre. Szerencsére, ő annak örül, aki megy érte, ha a nagyi, annak, ha a segítségem, annak.
Egy hónapban egyszer elmegyek táncolni a barátnőimmel. Táncolok hajnalig, nem eszem, nem iszom, a tánc a narkotikum, ilyenkor fáradhatatlan vagyok. Ez aztán egy hónapra feltölt.
Persze hiányzik János nagyon, a hiányérzet nem múlik el. Igaz, hogy barátként itt van velem, és ez jó, de én feleség típus vagyok. Én nem úgy funkcionáltam, mint anya, hanem elsősorban, mint feleség. Ezért működött ilyen jól a házasságunk. Először hozzá fordultam, hogy mit szeretne, neki adtam reggelit, figyeltem, mire vágyik, lestem a kívánságait, azért sportoltam, hogy neki tetszek, azt akartam, engem lásson a legszebbnek. Volt is lelkiismeret furdalásom, hogy azt a szeretetet, amit ő adott a gyerekeknek, azt én nem tudom adni. Én tápláltam a szeretetemmel Jánost, és ő tovább adta, ez egy körforgás volt. Amikor együtt voltunk, a gyerekek nem hiányoltak semmit, mert együtt volt a szeretet. Meg hát persze minden viszonylagos, én is imádtam a gyerekeimet, és ezt érezték, tudták, csak belül tudtam, a férjem az első számomra.
Sokszor látom a barátnőimnél, hogy elkövetik azt a hibát, hogy elhanyagolják a férjüket. Mondom, őt örökre választottad, a gyerek abból lett, hogy őt szereted, de a srácok kirepülnek. Nálunk másképpen volt, nekünk a 19 év alatt nem volt olyan nap, hogy fel ne hívtuk volna egymást, vagy egy sms-t nem küldtünk. Csak egy kis jelzést, egy szót, egy érintést, csak hogy rád gondolok, itt vagyok a konyhában, de velem vagy lélekben. Mi szexuálisan sem hidegültünk el egymástól. Először azt gondoltam, sok lesz nekem János igénye, de mikor felismertem, hogy ha engem vonzónak tart a férjem még évek múlva is, az csak jó, és kezdtem erre büszke lenni. Ezer fokon égtünk, imádtunk egymáshoz bújni, ha csak megéreztem az illatát, már elérzékenyültem. Olyan ritka szerencsében volt részem, hogy olyan szerelemben élhettem húsz évig, ami keveseknek adatik meg. Sokan leélnek akár hatvan évet is együtt, de töredékében van részük. Mi sűrítve éltünk meg mindent, mint akik tudják, rövid az idejük.
A halálával megfosztódtam ettől a csodától, de nyertem helyette mást. Elindultam a változás útján. Egyre inkább tisztult a homály, a köd, amiben voltam. Arra is rájöttem többek közt, hogy Jánostól kaptam egy szabadságot, amire mindig is vágytam. Ez egy paradoxon, de az ember annyira összetett lény, egymásnak ellentmondó dolgokra is vágyhat. János tehát egy boldog házasság után még azt is megtette nekem, hogy szabadon élhetek. Azt csinálhatom, amit akarok, független vagyok. Jó a családom, jók a gyerekeim, jók a munkatársaim, szeretetteljes emberek vesznek körül, minden együtt van, és ráadásként János még a szabadságot is megadta nekem. Talán azért is kaptam ezt az élettől, mert nem bíztam magamban, majomeffektusban éltem, azt hittem, a magam erejéből nem tudok élni, nekem mindig kell egy férfi. Tizennyolc évesen volt egy barátom, el nem mertem addig engedni, amíg a következő nem jött. Most meg kellett tanulnom egyedül élni, nem volt más választásom. És felismertem, hogy képes vagyok, sőt, nem csupán elviselem, hanem megtaláltam a függetlenségben rejlő előnyöket, örömöket is.
Még egy feladatom van, hogy szépen lassan, fokozatosan megtanuljak anyának lenni, mert János már elment, nincs, aki kiegészítsen. Párkapcsolatot tanultam húsz évig, abban már profi voltam, a munka működik, a legfontosabb dolgom most az anyaság. A nagyoknál sem késő, még nincs veszve semmi. Észreveszem, hogy nem jól csinálom, amikor azt akarom, olyan legyen mint én, a magam képére akarom formálni. Végre rájöttem például, hogy az én materiális látásmódomat nem lehet a művész lelkű lányomra erőszakolni. A szeretetemet soha nem nélkülözték a nagyok sem, de sokféle módon lehet szeretni, és lehet odafigyelőbben, elfogadóbban, tisztelve mindegyiknek a saját egyéniségét, egyediségét, és segíteni a kibontakozásukat, hogy azzá válhassanak, akik valójában, nem pedig amit én eltervezek számukra. Ez nem könnyű feladat, ebben bőven kell még fejlődnöm.
Sokkal többet tanultam János halálából, az elmúlt három évben, mint egész addigi életemben. Kezdődött a mély depresszióval, pszichológushoz jártam, magyarázatokat követeltem, miért így, miért velem, lázadtam, mindenki az ellenségem volt, és ellenem összeesküdött a világ.
Kis lépésekkel haladtam, először a pszichológus, aztán a trénig, könyvek… Nekem kellett megváltoznom, nem volt más választásom, a dolgokat nem tudtam befolyásolni, Jánost nem kaphattam vissza, mi maradt? Hogy magamat változtassam meg. Olyan személyiségfejlődésen mentem keresztül, hogy ma már messze nem az vagyok, mint aki voltam, és jó irányban változom. A családom, az emberek körülöttem rámutattak, hogy mik a valódi értékek az életben. Mindig jött valamiféle segítség, ez is olyan szép, valami mindig segített, hogy tovább lépjek, nem is kértem, csak úgy jött. Valami mindig kimozdított, aztán mikor visszamentem a kályhához, akkor jött egy újabb váratlan segítség, és most is így van, mikor visszarendeződnék, mindig jön valami, ami segít abban, hogy előre lépjek. De már ráléptem egy útra, és már fontos lett a személyiségfejlődés, már ha visszalépek is, messze nem a kiinduló pontra. Ha János halála nincs, ide soha nem jutok el. Megvolt az életem, amiről azt hittem, az a normális, vonalasan, beosztva, mint egy gép. Ma már úgy látom, nem foglalkoztam az emberekkel, önmagammal, önfejlődéssel. Kicsit olyan vagyok, mint egy dzsungelharcos, annyi mindent kellett megtanulnom, és kell még továbbra is! Vágom magam előtt a sűrű bozótokat, és törekszem előre, mert már tudom, merre haladjak.
Nagyon nagy árat fizettem érte, de ma már elmondhatom: megtaláltam önmagamat! Ez is Jánosnak köszönhetem, aki nem csak az életével, de a halálával is ajándékot adott nekem.
Részlet Singer Magdolna Vigasztalódás a gyászban című könyvéből. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010, 2016