Ma délután felmentem a Várba és a Nemzeti Galériában megnéztem a Chagall-Ámos kiállítást. Amennyire elbűvöltek a képek, ugyanannyira a szövegek is. Végigolvastam az összeset, mert lenyűgöző volt Chagall életútja is, a világ felfogása, az érzékenysége.
“Csak egyszer találkozott egymással a világhírű orosz származású festő, Marc Chagall és a magyar Chagallnak tartott Ámos Imre, most mégis egyszerre mutatja be képeiket a Magyar Nemzeti Galéria. Több tucat kivételes festmény mellett két kelet-európai, zsidó gyökerű sorsot, két különböző életutat is megismerhetünk. Chagallnak közel száz év, Ámosnak tragikusan rövid élet jutott.”
Szegény Ámossal két baj volt. Egyik, hogy mire odaértem, elfáradtam. A másik, hogy hiába, hogy a szimbolikája, a mondanivalójának mélysége hasonló Chagalléhoz, sőt, a képi megjelenítése is, de a színek Chagall után sajnos egyenesen döglöttnek tűntek nekem. Talán vele kellett volna kezdenem, mert így sajnáltam szegényt, hogy ennyire mellőzöm.
Chagallról még valami! Elképesztően jóképű fickó volt fiatalon. Próbáltam keresni róla a neten olyan fotókat, amiket kiállítottak, de sajnos nem találtam.