Modellszemélyek az életünkben.  Emlékezés Polcz Alaine-re

Modellszemélyek az életünkben. Emlékezés Polcz Alaine-re

Singer Magdolna

Ritka szerencse, ha olyan ember holdudvarában lehetünk, akikre az a legjellemzőbb, hogy totyognak utána az emberek, mint a kiskacsák. Néha meg sem tudjuk mondani, pontosan mi von a bűvkörébe, csak érezzük a vonzást. Ilyen ember volt Polcz Alanie is.

      Emlékszem, amikor egy teremnyi hospice önkéntes között vártam őt, hogy megtartsa előadását. Az ő jó híre nem szájhagyomány útján érkezett el hozzánk, hanem hullámként, mint a fény, vagy az energia. Egyszerűen lehetett tudni, hogy rá figyelni kell. Mindannyian ezzel a megilletődöttséggel vártuk őt, még azok is, akik alig hallottak róla, könyveit sem olvasták.

      Vágytam rá, hogy a tanítványa legyek, írtam neki levelet, amiben kifejeztem ezt a kívánságomat. Kedvesen válaszolt, most hosszú időre leköti őt férjének – Mészöly Miklósnak – ápolása, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved.

Nem tudom, előbb kaptam-e, vagy utóbb egy másik levelet, amiben kifejezte elismerését egy tanulmányom iránt. Ez a kedves levél a szobám falát díszíti. A dátum szerint 2001. februárban írta. Mészöly Miklós pár hónappal később, júliusban halt meg.

      Fél évvel férje halála után, 2001. őszén egy vidéki konferencián úgy alakította a sors, hogy több időt tölthettem vele kettesben. Közös szállodában laktunk, én hoztam vittem a konferencia helyszínére, rendszeresen eltévedve a város lehetetlen közlekedése miatt, ami cseppet sem aggasztott bennünket, sőt, hatalmasakat nevettünk. Este meglógtunk a fogadás elől és beültünk egy kerthelyiségbe sörözni. Többek közt az én útkereséseimről, és az írás nehézségeiről is beszélgettünk. Íróként és író feleségként sok érdekes dolgot mondott nekem az írás mibenlétéről. Fergetegesen éreztük magunkat, megint sokat nevettünk. Másnap délután együtt jöttünk haza a konferenciáról. Meginvitált a Városmajor utcai otthonába, ajándékot szánt nekem, egy könyvet és egy kis csipketerítőt. Újabb órákat töltöttünk együtt. Panaszolta, hogy rengeteg munkája van a Mészöly hagyatékkal, leköti minden idejét, pedig meglennének a saját feladatai is. Mutatta férje szobáját, íróasztalát, személyes emléktárgyait és a rengeteg iratot. Mesélt a nehéz időkről, amikor megfigyelés alatt állt Mészöly. Beszélt arról a dilemmájáról is, hogy sokan fordulnak hozzá személyesen segítséget kérni, közeli ismerősök is, akiket nem utasíthat vissza, ugyanakkor elmarad az írásaival. Nem tudja, mi a fontosabb, ha sok ember számára nyújt valamit a könyvei által, vagy ha egy-egy embernek szenteli a figyelmét?

 

Másfél évvel később ő volt a csoportvezetőm a gyásztanácsadó képzésen az önismereti csoportban, amit nagy ajándéknak tekintettem. Akkoriban újságíró iskolába is jártam, éppen az interjú műfaját vettük, házi feladatként készíteni kellett egy interjút. Alaine-re esett a választásom, hiszen őrá voltam kíváncsi. Elvállalta. Teázgattunk az otthonában, hosszasan faggattam. Mivel én jól ismertem a munkásságát, nem a szokásos újságírói kérdéseket tettem fel, hanem a személyisége mélyébe igyekeztem belelátni. Izgatott ez a különös jelenség, akiről mindenki csak jót mond, akinek mindenki szeretne a közelében lenni. Mi a titka? Fel akartam törni, mint egy diót. Olyan kérdések izgattak, hogy vannak-e rossz napjai, amikor reményvesztettnek, céltalannak érzi magát? Ismeri-e az irigységet, féltékenységet?

      Jó ideig gyanútlanul, spontán válaszolgatott az intim kérdéseimre, míg váratlanul rá nem döbbent, hogy mi történik. Ekkor rám nézett hirtelen: Te Magdi, miféle kérdéseket teszel fel nekem?

Ami érdekel, feleltem, és megnyugtattam, hogy nem kerül semmi nyilvánosságra az engedélye nélkül.

Ő azonban végül egy vállrándítással beleegyezett minden egyes mondatba, ami a rövidített interjúba belekerült.

Ezzel átütő sikert arattam az iskolában, Alanine-nek pedig szintén áttörést jelentett. Addig soha nem nyilatkozott Mészöly Miklóssal kapcsolatos házassági nehézségeiről, onnantól azonban már erről is éppolyan nyíltan beszélt, mint minden másról az életében.

      A továbbiakban laza kapcsolatban voltunk, néha elvittem őt ide-oda, például vidéki író-olvasó találkozóra, ha megkért rá és éppen belefért az időmbe. Kárpótolt az időveszteségért a vele töltött közös idő.

      Egyszer telefonált, szeretne egy hosszú életútinterjút, és azt szeretné, ha én írnám meg. Menjünk ki a hétvégi házába Kisorosziba egy hétvégére. Tavasz volt, tombolt a természet, imádtuk. Nagyokat sétáltunk az erdőben, a Duna parton, jókat főztünk, beszélgettünk, pihentünk. Kicsit dolgoztunk is, de persze nem lettünk kész egy akkora életművel, amekkora az övé. Hazafelé még a lovardát is meglátogattuk, ahova a kislányom járt.  Abban maradtunk, hogy majd folytatjuk az interjút, ha lesz időnk. Nemigen lett.

      Egy napon felhívott. Magdikám, be kellene fejezni az interjút, mert meg fogok halni, beteg vagyok, de most nem érek rá, mert más könyveken dolgozom, majd szólok, ha végre ott tartok. Most csak jelzem, hogy készülj rá, ölellek.

     Le voltam sújtva, de az ő könnyedsége miatt nehéz volt komolyan venni a hírt. Ám amikor mástól hallottam, hogy bizony a végső úton van, haldoklik, gondoltam, elmegyek elbúcsúzni tőle. Az asztalnál ült, előtte papírok, könyvek. Törött csípővel, súlyos betegen is dolgozott, tele energiával. Alaine, mondom, készülsz te az átlépésre? Hát bizony, hogy nem, felelte. Annyi még a befejezetlen munkám! De Magdi, ha te eljárnál hozzám, készülhetnék a segítségeddel.

      Fél évig jártam hozzá, hetente többször. Befejeztük az interjút, ami egyben a készülés is volt, életút áttekintés. Éppolyan sokat nevettünk, mint bármikor, amikor együtt voltunk. Ez a fél év életem nagy ajándéka. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Én soha nem tartoztam a belső körhöz, nem voltam a barátnője, bár ebben az időben egy meghitt pillanatban kimondta, hogy annak tekint. Megvoltak azonban neki a több évtizedes, megingathatatlan barátságai. Az azonban biztos, hogy a halálba kísérés különleges, mély kapcsolódást jelent. Én éppen életválságban voltam, akkor váltam majd 20 év házasság után. És akkor ez az elmenni készülődő asszony, a halála előtt nem sokkal, annyi életerőt, életörömöt tudott belém sugározni, hogy életet mentett vele. Ragyogva mondta: Magdi, most kezdődik az életed! 55 éves voltam. Hát hogy, mint? Felsorolta, mi mindenbe kezdett bele hatvanon túl, csak kapkodtam a fejem, másnak ennyi egy egész életbe nem fér bele.

      Halálának estélyén néhányan összegyűltünk otthonában. A szobájában lett felravatalozva, gyönyörű volt a napraforgókkal körbevett ágyán megpihenve a halálban.

A nappaliban idős erdélyi barátnője csöpp pálinkával és kaláccsal kínált bennünket, látogatókat. Sokat nevettünk, mert ahogy az emlékeket idézgettük, újra-és újra előkerült Alaine humora. Nem lehetett nem nevetni, miközben szomorúság volt a szívünkben. De béke is, hiszen már nagyon elvágyott, végre megtörtént az átlépés. 

      Különös az én kapcsolatom az eltávozott Alaine-nel. Felfedeztem, hogy milyen hihetetlenül sokszor jut eszembe valamilyen tanítása, amit átadott pusztán a lényével, vagy egy-egy félmondatával.

Ahogy telnek az évek, egyre inkább felismerem, mekkora tanítóm volt nekem!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezár