Proustot olvasom, no, de hogyan, ez az érdekes! Mindenek előtt, le kellene lassulnom, olyan szintre, hogy az már-már a mai világban szinte vegetálásnak nevezhető, vagy mint mikor az ember álmában haladna, de nem sikerül, csak emelgeti ólomlábait egy helyben járva, nekifeszülve a szembe szélnek.
Nyáron Flaubertet is olvastam, de az ő kedvéért nem voltam hajlandó lelassulni, sajnos nem ébredt fel bennem az érdeklődés a helyszínek minden milliméterének a precíziós műszerrel való aprólékos feltérképezésére, úgyhogy még a Bovárynét végig küzdöttem, de már az Érzelmek iskolája a sarokban kötött ki, szégyen, nem szégyen. Megjegyzem, ezeket a könyveket én 30 éve simán kiolvastam. Nem a klasszikusok színvonala romlott, én kezdtem el őrült módon száguldani, hogy még az olvasás meghitt óráiban is valamiféle sürgetettség lehet bennem, ha nem vagyok hajlandó egy ilyen tempót felvenni.
No, de mi van Proust-tal? Nála aztán végképp semmi nem történik (Eltűnt idők nyomában), de még a semminél is kevesebb, cselekmény araszolgat, mint egy elaggott meztelen csiga, és én mégsem vagyok türelmetlen. Pedig tudom, hogy nem fogom kiolvasni a három kötetet, és mégis olvasom. Miért? Mert költészet, ahogy ír, olyan a hatása, mintha félálomban olvasnám, és azt sem tudom, mit olvasok, meg annyira nem is érdekel, csak hagyom magam elzsongítani.
Vasárnap tréninget tartottam – leendő gyászcsoportvezetők képzése -, és a sok jó emberrel való találkozás után eleve már módosult tudatállapotba kerül az ember, és ezt még megkoronázta Proust, sőt, ez azért már túlzás, utána még zenét is hallgattam éjjel 1-ig. Liv Ullmann önéletrajzában olvastam egy olyan szépet! Valami norvég szigeten, a fjordoknál van hétvégi háza, és egyszer, téli időszakban, az akkori barátjával ott töltött pár napot. Liv megkérdezte a barátját, szerinte mi a boldogság? A férfi eltöprengett, és azt felelte: amikor ilyenkor, télen, kimegyek a fészerbe, és fát vágok hosszasan, aztán bejövök, és fáradtan leülök a kandalló elé, és nézem a lobogó tüzet.
Nagyon régen olvastam, de úgy megmaradt bennem! Ilyesmit érzek én a tréningek után. Nem csinálok semmit, csak a jól végzett munka örömében vagyok, ebben a megváltozott tudatállapotban, és nincs bennem késztetettség, hogy tegyek valamit, nem járok a múltban és a jövőben, csak olyan lebegőn létezem. Vasárnap este is, egy darabig csak tettem a semmit, heverésztem, és csak később vettem a kezembe Proustot, aki ilyen előhangolt állapot nélkül is nagy hatással van rám, de most meg aztán végképp!
A mellékelt kép az egyik kötet hátoldalán van, annyira szeretem látni, amikor bepillanthatunk egy zseni alkotó folyamatába, egy remekmű születésének titkába!