A könyvtárban az új beszerzések közt kezembe került egy pszicho thiller, ami annak ellenére felkeltette a figyelmemet, hogy ilyet soha nem olvasok. Egy anyuka elmegy otthonról fél órára, a férje vigyáz addig az újszülött kisbabájukra. Amikor hazamegy, sikoltozni kezd, hogy elcserélte valaki a kisbabájukat. Hát ez azért jó kezdet, nem? Úgyhogy kihoztam.
Végig érdekfeszítő volt, annyira, hogy még a munkáim is veszélybe kerültek bűnös hanyagság miatt. Alig vártam, hogy a végére érjek, és kiderüljön, mi, hol, miért, ki, minek. Sophie Hannah aztán tudja csűrni csavarni, nem mondom!
Akkorát csalódtam, hogy odacsaptam a könyvet. Hiába van jól megírva, ha egyszer a megoldás nyakatekert, erőltetett. Ha csak annak az árán lesz meglepetés a végén, hogy az orrunknál fogva félrevezet, továbbá a megfejtés nem hihető, akkor az egész nem ér semmit.
Mire volt jó mégis, hogy elolvastam? Mert az én utoljára megjelent könyvemről írt egy kritikus egy kritikát (Elárult férfiak klubja), és érthetetlen módon olyan ellenséges, rosszindulatú, mintha megnyomtam volna rajta egy gombot. Mintha személyesen sértegettem volna a könyvemmel. Nem értettem, hogy dühödhet így be valaki? Hát úgy, hogy csalódik, mint én. Valami mást várt. Van ilyen. Bár az ismerőseim szerint nála egyéb baj is van, méghozzá súlyos, de ez már legyen csak az én vigasztalódásom.