HA SZÍVVEL VAN BENNE AZ ALKOTÁS FOLYAMATÁBAN,
MEGTERMÉKENYÜL AZ EMBER
– INTERJÚ SINGER MAGDOLNÁVAL
Mikor e-mailben interjú-időpontot kértem Singer Magdolnától, a következő választ kaptam tőle: „Az én történetem olyan, mint egy hollywoodi sikertörténet: 15 évig kirakatrendező voltam és dekoratőr, amikor irodai munkára váltottam, még telefonálni sem tudtam, úgy izgultam. Eleinte, mikor fel kellett hívnom egy céget, előbb felírtam a nevem egy papírra, s arról olvastam fel, ma pedig előadásokat tartok konferenciákon, sokat szerepelek rádióban, tévében. 41 évesen volt egy rákbetegségem, nagy műtéttel, aztán a hospice felé mentem. Az első diplomámat 48 évesen szereztem, máig 10 könyvem jelent meg, s most írok további hármat.” Csoda-e, hogy végül nem is új könyvéről, a Júlia vagyok és válok-ról faggattam, hanem inkább megkértem, hogy mesélje el az életet?!
SN: Mikor kicsi voltál, mi szerettél volna lenni?
SM: Már egész korán azt gondoltam, hogy az író és a szobrász a két legszebb hivatás, s bár nem próbáltam, valahogy úgy éreztem, hogy tudok „szoborkodni”, az iskolában pedig hét éves koromtól egészen az érettségiig az összes magyar-dolgozatomat felolvasták. Ugyanakkor nem voltam jó tanuló, mert szakadatlanul olvastam – átlagban napi egy könyvet –, ezért a szüleim nem is gimnáziumba írattak, hanem közgazdasági technikumba, hogy legalább majd valamilyen irodai munkára alkalmas legyek. Ők egyszerű emberek, nem volt abban rutinjuk, hogyan kell egy gyerekben a tehetséget felfedezni, s az iskolában sem volt olyan tanár, akinek szeme lett volna erre. Nem karolt fel senki, ezért akkoriban azt hittem, hiába vágyom rá, én bizony nem lehetek író. A szakközépben az osztályok között gyakran rendeztek dekorációs versenyt, amiben én mindig nagyon ügyesen szerepeltem, ezért végül úgy döntöttem, kitanulom a dekoratőr mesterséget. 15 évig azt csináltam és imádtam!
SN: Hogy alakult eközben a magánéleted?
SM: 21 évesen mentem férjhez, hamarosan jött is a két gyermek, de nagyon hamar el is váltunk, úgyhogy 10 évig egyedül neveltem őket. Eleinte alig volt pénzem, de aztán egyre több maszek butik is felkért kirakatrendezésre, úgyhogy szép lassan egyenesbe jöttem – sőt, még utazásra is futotta, számtalan közeli és távoli országba eljutottam -, de az írással kapcsolatban hiányérzetem volt. Addigra meggyőztem magam, hogy csak fél-tehetség vagyok, mivel nem tudtam, hogy a tehetség elsősorban szorgalom. Aztán egyszer eszembe jutott, hogy miért is várok én az ihletre, mikor az iskolában is úgy írtam azokat a remek dolgozatokat, hogy a tanár adott egy címet. Épp akkoriban hirdetett a Nők Lapja irodalmi pályázatot, úgyhogy, adtam magamnak egy címet, az írásomat beküldtem, és én nyertem! Ez adott némi sikerélményt, de még mindig nem kezdtem el írni, viszont azon kaptam magam, hogy már unom a kirakatrendezést. Akkoriban rengeteg pszichológiai tárgyú könyvet olvastam, a Pszichoteam nevű kiadótól rendeltem őket. Egyszer csak belém villant, hogy küldök én egy levelet ennek a kiadónak, hogy szívesen dolgoznék náluk! Egész extázisba estem, mikor az egyik tulajdonos, dr. Telkes József válaszolt, hogy jól kitaláltam, mert valóban szüksége van munkaerőre. Mikor találkoztunk, és kifaggatott, kiderült, semmi olyanhoz nem értek, ami neki segítség lenne, de a reklám-propaganda végzettségem miatt azért felvett. A dekoratőrséget rögtön otthagytam, amit persze mindenki őrültségnek tartott.
A kiadónál az volt a feladatom, hogy az akkoriban megjelentetett relaxációs kazettákat adjam el, szóval, ügynökösködtem. A rendszerváltás előtt történt mindez, amikor még nemcsak, hogy mobil nem volt, de a legtöbb embernek a lakásban sem volt telefonja, úgyhogy utcai fülkékben dobáltam az érméket. Nekem a kirakatrendezés 15 éve alatt a számat gyakorlatilag nem kellett használni, úgyhogy eleinte úgy izgultam, hogy mikor felhívtam egy céget, előbb felírtam a nevem egy papírra, s arról olvastam fel.
SN: Úgy tudom, ekkoriban ismerted meg a második férjedet.
SM: Igen. Egy idő után panaszkodtam a főnökömnél a zord telefonálási viszonyokra, s ekkor ő azt találta ki, hogy bemehetnék a Pszichoteam irodájába néha, ami konkrétan a másik tulajdonos, Haas György lakásában egy parányi félszoba volt. Mikor először beléptem, a „tulaj” rögtön a kezembe nyomott egy paksaméta iratot, hogy azokat nézzem át, szelektáljam, s válaszoljak azokra, amelyekre kell. Megkezdődött tehát a „kupacolás”- ahogy én hívtam – hosszan tartó folyamata. Gyurinak persze fogalma nem volt arról, hogy én gyakran éjjel 2-3-ig gépelem a válasz-leveleket, csak azt látta, hogy minden el van intézve. Egy idő után már nem értékesítettem a relax-kazettákat, csak Gyurinak dolgoztam, s én lettem a „csoda titkárnő”, bár nagyon utáltam ezt a titulust. Hogy ne húzzam soká, szép lassan egymásba szerettünk, s ő lett a második férjem. Gyuri annyira hitt, bízott bennem, annyit bátorított, hogy egyszerűen nem lehetett nem megtanulni mindent. Rohamléptekben fejlődtem mellette. A rendszerváltáskor, lapot indítottunk együtt, az Országgyűlési Tudósításokat – az egyfajta „hőskor” volt -, majd közös könyvkiadót alapítottunk, s ekkor az értékesítők számára nekem bizony előadásokat kellett tartanom, ki kellett állnom a színpadra! Majd el ájultam, úgy izgultam eleinte! Közben megszületett a kislányunk is, szóval, nagyon mozgalmas időszak volt ez!
SN: De még mindig nem írtál…
SM: Bizony. Az első lépést afelé egy nehéz eseménynek köszönhettem: 41 évesen rákos lettem, ami nagyon jó ötlet volt a részemről. Ezt persze már csak utólag fogalmazom meg így, de már akkor is éreztem, hogy hatalmas fordulatot és jót is hozhat. Hozott is. Két fontos változást is a betegségemnek köszönhetek. Az egyik, hogy az idősekkel kapcsolatban valami átformálódott bennem. Korábban nem voltam kedves ember, az öregek kifejezetten untattak, de ott, a kórházban megszerettem őket, mély együttérzést éreztem irántuk. Ezért is döntöttem úgy, hogy a hospice-ban szeretnék dolgozni. Immár 17 éve vagyok önkéntes. Eleinte a haldoklók mellett vállaltam szolgálatot, de mára a gyászolókat támogatom.
SN: A másik fordulat az írás?
SM: Kifejezetten komoly, nagy műtéttel tudták csak megmenteni az életemet, és én meg akartam gyógyulni. Valaki akkor azt tanácsolta, írjak naplót, s én ezt meg is tettem. Az irományomból aztán egy kis füzetkét szerkesztettünk, s mikor felépültem, az orvosoknak és a legközelebbi barátainknak adtunk belőle egy-egy példányt. Sok visszajelzést kaptam, hogy ezt muszáj kiadni, de csak akkor hittem el, hogy ebben lehet igazság, mikor Bagdy Emőke is biztatott. Bár volt saját könyvkiadónk, úgy éreztem, úgy illendő, ha a saját művemnek másik kiadót keresek. Meg is jelent a könyv – azóta ajánlott irodalom az orvosi egyetemen –, de én akkor még mindig nem váltam íróvá, az nekem még mindig csak egy napló volt.
SN: Mi volt a következő lépés?
SM: Mindenek előtt örökbe fogadtunk egy kisbabát – mivel szülni már nem tudtam – ő a negyedik gyermekem. A gyógyulásom után néhány évvel egy barátnőm jelentkezett a pécsi egyetem művelődés-szervező szakára, s gondoltam, vele tartok, hisz ideje lassan diplomát szerezni. Bár a tantárgyak érdekeltek, de bevallom, főleg a „papír” miatt jelentkeztem, ám az iskolától végül sokkal többet kaptam, mint hittem! Átmosott, átformálta a gondolkodásmódomat. 48 évesen végeztem, s a hospice-munkában szerzett tapasztalataimból, a hallgatás-meghallgatás szerepéről készítettem a szakdolgozatomat. Miközben írtam, éreztem meg azt, hogy az írás által több, humánusabb, bölcsebb esszencia kerül ki, mint ami én vagyok. Ha szívvel van benne az alkotás folyamatában, megtermékenyül az ember. Később visszaolvasva néha nem hiszem el, hogy egy-egy mondatot tényleg én írtam! Nos, a szakdolgozatomat már „igazi írásnak” tekintettem! Az első igazi sikernek éltem meg, mikor a méltató bírálatot olvastam s elsírtam magam a boldogságtól! Annyira büszke voltam a művemre, hogy elküldtem dr. Pilling János egyetemi tanárnak, aki rögtön le is közölte egy szakfolyóiratban, és odaadta Polcz Alaine-nek is, akit így ismertem meg.
SN: Hamarosan két újabb diplomát is szereztél.
SM: Igen, előbb a mentálhigiéné szakot végeztem el, majd pedig a MÚOSZ-nál az újságírást – ezek már tudatos, szívből jövő választások voltak.
SN: Nemrégiben jelent meg tizedik könyved, Júlia vagyok, és válok címmel.
SM: Miközben rengeteget köszönhettem második férjemnek, sok szempontból le is húzott, meg is béklyózott. Egy napon azt vettem észre, az ő életét élem, az ő álmait igyekszem megvalósítani. Most már látom, hogy a házasságomban valójában én kötöttem magam gúzsba. A válásig három könyvet írtam, az azóta eltelt három évben évente hármat! Mérhetetlenül fájdalmas krízis volt a szakításunk, de amióta átrágtam magam a haragomon, a szenvedésen, a „nem szeretnek”-érzésen, s Gyurival is megbékéltem, azóta egészen meglódultam, önmagamra találtam, úgy érzem, a saját utamon járok, s ettől nagyon boldog vagyok! Előadásokat tartok, gyászolókat segítek egyénileg és csoportosan, „Válás és újjászületés szemináriumot” vezetek egy trénertársammal, cikkeket, tanulmányokat, könyveket írok, és saját magamra úgy gondolok, mint a legfőbb alkotásra! El nem fogyó ámulattal nézem, hogy mi mindent ki tudni hozni magából az ember, ha akar! 58 éves vagyok, de fiatalos kíváncsisággal tekintek a sorsomra. Ha belegondolok, hogy ötven bőven elmúltam, amikor leugrottam a bungee jumpingról, majd később egyedül elutaztam a Himalájára trekkingelni, beláthatom, hogy Polcz Alaine-nek bizony igaza volt, amikor 50 éves koromban azt mondta nekem: „Magdi, most kezdődik az életed!”
Tamás Dorka
Sikeres nők
2011. március XIV.évf.155.szám