Én csüngök itt Ég és Föld fölött morcos és rút ábrázattal. Igazság szerint nem vagyok morcos – rút sem ennyire talán -, csak a 80 km-es sebesség okozta szél atomjaira fújja szét az arcomat. Jó kifogás!
De mielőtt erről a kalandról írnék, elmesélem, mekkora hőst kell bennem tisztelni. Július végén Kiskunmajsán és Jászszentlászlón tartottam előadásokat, és a nappalt a jó kis majsai termál strandon töltöttem ahol csomó csúszda is van, kisebbek, nagyobbak, óriásiak. Szemeztem velük jó ideig, míg végül hősiesen lecsúsztam! A leggyengébbiken.
Ilyen előzmények után hogy is képzelhettem, hogy lecsúszok ezen a szörnyetegen? Hát mert van egy vakmerő barátnőm, akinek nem létezik olyan, hogy valamilyen extrém marhaságra azt mondaná, na ne, ez már neki is sok. Ő invitált.
Sátoraljaújhelyre autóztunk 3 órát, sorban álltunk másfél órát a jegyért, majd újabb egy órát az élményért. Mikor megkaptuk a csörlőket – mindenki a súlyának megfelelőt -, akkor mondtam, hogy akkor én most inkább hazamegyek. Nem, nem féltem. Rettegtem.
Egy lépcsősoron felvonszolódtunk a csörlővel a kezünkben a kifutópályára. Néztem az előttem katapultálókat, és akkor lassan már nem volt annyira félelmetes, vagyis igen, de felcsillant a remény, hogy képes leszek mégis elszánni magam. És, elszántam! Aztán meg azt gondoltam ott utazva a levegőégben, hogy ezért voltam úgy oda, hát ez olyan, mintha libegőznék, csak jobban az arcomba fúj a szél.
Különben megérdemeltem a kikapcsolódást, mert leadtam a gyerekek veszteségeiről szóló kéziratot a HVG Kiadónak. Ősszel jelenik meg, és örömömre illusztrálva is lesz! Címe: Ki vigasztalja meg a gyermekeket? Haláleset és válás a családban. A végén már napi 10 órákat ültem a gép előtt, ha nem többet, úgyhogy ezek után tényleg kellett valami merőben másféle élmény.
Itt egy film, hogy milyen ez a cucc: http://index.hu/video/2014/12/20/zipline/