angyalokká vált kisbabák ajándékai

angyalokká vált kisbabák ajándékai

Kisbabájukat elveszített szülők gazdagodása, érése a veszteségük feldolgozása után

Gyermekünk elvesztése az életben előforduló legnagyobb tragédiák egyike. Ilyesmire gondolni sem tudunk, szeretjük azt hinni, ez csak másokkal történhet meg. Az pedig végképp nem fordul meg a fejünkben, hogy ezek az eltávozott kicsi babák nem üres kézzel érkeznek szüleikhez. Mielőtt eltávoznának, életre szóló ajándékkal lepik őket: a változás, a fejlődés, érés, gazdagodás vigaszát hagyják szomorú szívű szüleikre.

Az alábbi idézetek olyan édesanyák, édesapák vallomásai, akik képesek voltak élni a kapott ajándékkal.

„Bőven jönnek tehát a feladatok és nehézségek, ez nem változott, de én magam igen. Ma már nem riadok vissza semmitől, képes vagyok úgy tekinteni a gondokra, mint egy olyan segítségre, amely további fejlődésemet szolgálja. Ez adja az erőt is hozzá, és a hitet is, hogy bármi is jön, képes leszek úrrá lenni fölötte.”

„Hiszen mindig itt lesz velünk. Sokkal szomorúbbnak látom a világot, hogy ő fizikai valójában nincs itt, és mégis szebbnek, hogy a két hónapot átélhettem vele.

Az, hogy képessé váltam önmagamba nézni, és hogy képessé váltam arra, hogy legalább önmagamnak ne hazudjak, az annak az útnak köszönhető, amelyet Márkkal való szenvedésben együtt jártunk be. Márk nagyon sok mindenre megtanított, és úgy érzem, még nagyon sok mindenre meg is fog tanítani. És amin a legjobban csodálkozom, közelebb vitt Istenhez, akihez már gyermekkorom óta keresem az utat, bár még mindig nem vagyok hozzá elég közel.”

„Két gyermekem is meghalt. Hát látod, és most haldoklókkal dolgozom. Véletlen lenne? A napokban meghalt egy magányos, hajléktalan férfi a kríziskórházban. Én ültem mellette, az én kezem érintését vitte magával. Ismered a pohár hasonlatot, félig tele, vagy félig üres, ki hogyan látja a világot. Aki a halált nem akarja tudomásul venni, annak ez egy szomorú hír. De nekem, aki fogtam a kezét és simogattam az arcát, nekem öröm, hogy éppen ott lehettem, hogy nem egyedül halt meg, hogy hosszú hányattatás után, elmenőben még ismét megtapasztalhatta a szeretetet.”

„Sokszor eszembe jutnak pillanatok és érzések abból az éjszakából és az a furcsa, hogy ilyenkor tudok a legtöbb szeretettel és nyitottsággal fordulni mások felé. Tudod, az összes fájdalommal együtt hálás vagyok a kisfiamnak ezért az élményért. Mintha egy kicsit belelátnék egy nagy titokba.”

„Le voltunk sújtva a férjemmel. Hetekig, hónapokig beszélgettünk a minket ért veszteségről, rakosgattuk a történetünk elemeit. Ez a tiszavirág életű kisgyermek, aki közénk jött, felrázott bennünket. A fájdalom, amit a hiánya okozott, rákényszerített arra, hogy félretegyük a hétköznapi gondjainkat, amelyek torlaszként takarták el az életünk valódi lényegét. Kerestük, és megtaláltuk életünk célját.”

„Mélységes az űr, ami bennem keletkezett, és nem sok értelme van bárminek is a kislányomon és a férjemen kívül. Teljesen elképzelhetetlennek látom, hogy folytassam az eddigi élete. Kisbabámmal mintha a jövőmet veszítettem volna el. Ugyanakkor bennem van egy nagy hála, és öröm is azért az ajándékért, amit ez a csöpp kisfiúcska adott nekem. Eljött hozzám egy röpke pillanatra, mintha csak az ajándékot akarta volna elhozni nekem, majd tovalibbent átutazó lelke, mint egy könnyű pillangó. Ott a kórházban, amikor nehéz vajúdásom közben mellettem világra jött egy új élet, az ő sírása lopta lelkembe azt a felismerést, hogy az életet és a halált csak egy vékonyka, gyenge szál választja el, és mintha egy pillanatra megismerhettem volna a mindenség titkát. Nehéz ezt szavakban kifejezni, érzések voltak ezek, megfoghatatlanok, gyönyörűségesek. Miközben mellettem felsírt az Élet, az én magzatom örökre elcsendesedett. Az Élet hangjai mellett világra segítettem őt, de nem az életnek, hanem a Halálnak adva őt, és ez a kettő, így, egymás mellett térben és időben, képes volt megmutatni nekem valami csodát.”

„Kisfiam tanítása velem maradt, segít elválasztani a lényegest a lényegtelentől. Másképpen fordulok a párom felé, jobban érzem, hogyan tudom őt segíteni.”

„A vetélések szomorúságát átélve megtanultam elviselni az élet csapásait, megújult erővel folytatni az életet, és a reményt soha nem feladni. Valóságos túlélő vagyok, hiszen első nagy szerelmem elvesztésének gyásza után még hatszor kellett megharcolnom a veszteség okozta fájdalommal. Soha nem voltam egy gyenge leányka, de úgy érzem, ezektől a megpróbáltatásoktól még erősebb lettem. Igen, határozottan érzem magamban ezt az erőt, és mára már jóformán csak ez a megszenvedett érték maradt a hajdani megpróbáltatásokból.”

„Gondolkodtam sokat, vajon miért alakult így a mi történetünk? Mit akar tanítani nekem a sors kisbabám halálával? Mert tudja, én azt gondolom, nem cél nélkül történt ez velem, kell, hogy legyen valami üzenete. És van is, megtaláltam. Régóta érlelődött bennem a vágy, hogy valamilyen módon segítsek a támogatásra szoruló gyerekeknek, és most végre elindultam ezen az úton. No, én is erre vágyom, én is így képzelem el az életemet, ahogyan Pats Adams a filmben. Tudom, érzem, valami ilyesmi az én utam is. Láttam, milyen az, amikor az ember egyedül van a bajban, pedig körülötte a jól felszerelt kórházban minden rendelkezésre áll, képzett orvosok veszik körül, és mégis hiányzik valami. Gyámoltalanok vagyunk, védtelenek, és az orvosok képtelenek valódi támogatást és biztonságot nyújtani. Szeretnék ezen változtatni.”

„Azon is töprengtem, a kisbabáim elvesztésének van-e szerepe abban, hogy az életem ebbe az irányba ment, hogy egy ekkora feladatra vállalkoztam. Nem tudom, csak azt sejtem, így kellett lennie, hogy ketten legyek Marcival. Ő az egyetlen gyermekem, aki a puszta létezésével táplálja belém azt a hajtóanyagot, amely minden egyes napon újult erővel lát el, így képes vagyok minden elképesztő akadályt legyőzni, és rendületlenül haladni a kijelölt utamon.”

Singer Magdolna
Az idézetek a szerző Asszonyok álmában síró babák című könyvéből valók, melyet a Jaffa Kiadó adott ki 2006-ban

Hagyj üzenetet